victoriana

Greenwich és Deptford két szomszédos városrész Kelet-Londonban, a Temze partján. Greenwich a híresebb, csinosabb, mutatósabb, turistásabb, a szürke kis Deptford az árnyékában él. Nem volt mindig így. Ötszáz évvel ezelőtt még Deptford volt a fontosabb. És nem csak Greenwichnél. Tulajdonképpen Deptfordnak köszönhető, hogy Anglia a világ ura lett - itt született meg a Brit Királyi Haditengerészet.

Marx kezdte, Ho Si Minh pedig egyike volt, aki folytatta - de aki nélkül nincs kommunizmus, az Vladimir Iljics Lenin. Neki sem maradt ki London. 1902 és 1911 között hatszor járt itt, egy időben itt is élt.

Furcsa belegondolni, de az imperialista Anglia fővárosa valójában a kommunizmus spirituális otthona is volt egyben. Tulajdonképpen az egész mozgalom a viktoriánus Londonból indult. Itt alakult meg 1847-ben a Kommunisták Szövetsége. Itt született meg a Kommunista Kiáltvány. Itt írta Marx a Tőkét és Lenin a Materializmus és empiriokriticizmust. És ha hinni lehet a legendáknak, Lenin és Sztálin is itt találkozott és ivott először.

Camden! Amikor még a kilencvenes években, egyetemista koromban járkáltam Londonba, első utam rögtön ide vezetett. Akkor úgy tűnt, ez a világegyetem középpontja. De legalábbis a cool univerzumé. Lemezboltok, menő pólók, koncertek, klubok, rockpubok. Mindenki úgy néz ki, mintha zenekarban játszana. És minden boltban árulnak Martens bakancsot. Mennyivel izgalmasabb, mint mondjuk a hót unalmas City, ahol öltönyös emberek mászkálnak és még egy használt cd bolt sincs a környéken!

Egész Kensington egyik legkisebb, legeldugottabb és legjelentéktelenebb utcácskája a Logan Place. Nincs itt igazán semmi érdekes, még egy kisbolt sem, csak pár unalmas ház. Az utca végén az 1. szám alatt viszont egy gyönyörű és exkluzív 20 millió fontos György-korabeli kúria rejtőzik. Csak éppen semmit sem látni belőle, mert tényleg rejtőzik. Freddie Mercury lakott itt élete utolsó éveiben.

Hogy Kensington mennyire napfényes? Hát, pont annyira, mint London többi része: nem nagyon. Persze, ha a nap is nem süt, van itt más, ami ragyog. Amikor kilép az ember South Kensingtonban a metróból, mindjárt egy Lamborghini szalonba ütközik, a sarki ingatlanközvetítő ingyenes katalógusa pedig jobb minőségű lapra van nyomva, mint pár ismert sajtótermék. Donovantól írt 1966-ban egy Sunny South Kensington című számot. Szerepel benne a Cromwell Road és a Portobello market, Jean-Paul Belmondo, Mary Quant és Ginsberg, meg egy kínai selyemblúzos lány, plusz sok hatvanas évekbeli szleng - az egész így majd szétesik a lazaságtól. Mit akart ezzel mondani a művész úr? Hogy a South Kensington-iak az élet napfényes oldalán élnek? Nem biztos, de maradjunk ennyiben.

Amikor még nem volt Beatles, Wham, vagy Adele, akkor is volt brit popzene. Csak azt még a music hallnak hívták, Amerikában pedig vaudeville-nek. A music hall a viktoriánus korban élte fénykorát, és leginkább Londonban.

Hogy mi az East End? Azt pontosan senki nem tudja. Vagyis mindenki másképp tudja. Még azt is, hol kezdődik és végződik egyáltalán. Az elnevezés egészen új, csak 1880 körül keletkezett, amikor az iparosodott, viktoriánus London már annyira megnőtt, hogy szükség volt nevekre, amik megkülönböztetik egymástól a nagyobb városrészeket. Mindegy, ne bonyolítsuk a dolgot, maradjunk annyiban, hogy az East End mindaz, ami nem a West End. Cockneyk, dokkok, munkásosztály, szegénység, bevándorlók, kommunisták, járványok, bűn, mocsok, erőszak és persze sok romantika - nagyjából ez az East End története.

Az East End leghíresebb alakja minden bizonnyal Hasfelmetsző Jack volt. Róla már mindenki hallott, sztoriját mindenki ismeri (az igazságot pedig senki se tudja), úgyhogy hagyjuk is őt. Rajta kívül is vannak itt még legendák, bőven.

Melyik a jobb környék, Mayfair vagy Belgravia? Nem könnyű eldönteni. Most hagyjuk a négyzetméterárakat, a luxusboltokat, hoteleket és éttermeket, az exkluzív klubokat. Koncentráljunk inkább a híres rezidensekre.

London - ellentétben Budapesttel és sok más kelet-európai várossal - kimaradt abból a fantasztikus élményből, hogy szovjet tankok masírozzanak az utcáin. Képzelem, mennyire sajnálják a londoniak! Dél-Londonba azért mégis eljutott egy T-34-es tank. Én 1998-ban fedeztem fel, kicsit a gyerekkoromra is emlékeztet. A nyolcvanas években még közszemlére voltak téve magyar városokban szovjet világháborús járművek, tankok, páncéltörők. Lehetett rajtuk ugrálni, csüngeni a csövön, ilyesmik. Talán haditechnikai parknak hívták az ilyet. Vagy nem hívták sehogy, ott volt egy szovjet tank és kész. Aztán ezek a rendszerváltással hirtelen eltűntek. Vajon hol lehetnek most? Itt a Victoriana évadzárója.

A Szent Pál katedrális és a London Múzeum közt húzódik meg szerényen a kicsiny Postman's Park. (A környékbeli postaközpont miatt a név). Itt található egy különös emlékmű, a Watts's Memorial. George Frederic Watts, "az angol Michalengelo", festő és szobrász volt a késő 19. században. Bújta a napilapokat, és eltette azokat a híreket, amelyek arról szóltak, hogy egy átlagember feláldozta életét, hogy megmentsen valakit - általában egy vadidegent. Elhatározta, az ilyen hétköznapi hősöknek állít emléket. 1900-ban 13 táblával nyílt meg a fal, halála után felesége további 34-et helyezett el.

Spitalfields és környéke mindig nagy emigránsmágnes volt. Az 1800-as években a zsidók jöttek (kereskedni), a múlt században meg a bangladesiek (curryt főzni). De először a francia hugenották voltak itt. Ők a katolikusok elől menekültek (miután XIV. Lajos visszavonta a nantes-i ediktumot) és szőtték a selymet. És egy időben elég jól ment nekik. Tőlük vásárolt az arisztokrácia, még Viktória királynő menyegzői ruhája is helyi műhelyben készült. Aztán megváltoztak az idők, jöttek a gépek meg az olcsó importselyem külföldről. Az egykor gazdag környék pedig egyre inkább kezdett hasonlítani egy nyomornegyedre. A kézzel szövő mesterek elszegényedtek, majd eltűntek, ma már csak pár utcanév - Fournier Street, Fashion Street, Nantes Place, Silk Street - őrzi emléküket.

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem a Bankside, vagyis a Borough és a London Bridge környéke a kedvenc helyem a városban. (Közigazgatásilag persze lehet, hogy ez két külön rész, de nálam egybetartoznak.). Itt kezdődött minden, az első hidat még a rómaiak emelték és már a Tudor-korban is ide járt mindenki szórakozni.

1851-ben Londonban rendezték meg az első világkiállítást. Magyarország két évvel a forradalom leverése után nem nagyon ugrálhatott, csak az osztrákok számára kijelölt helyeken mutathatta be portékáit. Ám a hazai minőség így is utat tört magának! Viktória királynőnek megtetszett a herendi porcelángyár standja, rendelt is egy pillangós-virágos étkészletet. Herend karrierje felívelt, a Viktória mintás készletek máig keresett termékei a gyárnak.

Londonban a hatalmas parkok mellett 17 városi farm is található - ezek közül a legnagyobb a 13 hektáros Mudchute Farm, a londoni dokkvidéken, a Kutyák Szigetén. (Az unalmas Tower helyett inkább Greenwichben partizgató Tudor uralkodók tartották itt vadászkutyáikat, innen az Isle of Dogs elnevezés.) A környék a hetvenes-nyolcvanas években lett menő, amikor a bezárt dokkok helyén felhőkarcolók, irodaházak épültek és ide költözött a sajtó is a Fleet Streetről. Ilyen környezetben még meglepőbb ez a barátságos farm, a legelésző jószágokkal. Egyébként pont a beépítések miatti felháborodás miatt jött létre a rezervátum, 32 éve.

Az 1953 óta üzemelő Gay Hussar étterem a Greek Streeten a leghíresebb magyar hely Londonban, de nem biztos, hogy a legjobb is. Egy félig svájci, félig walesi ürge alapította (aki egy időben a Gundelben vitézkedett), nincsenek magyar pincérek, az ételek drágák és sokszor inkább csak nevükben magyarosak. Persze azért tök jól néz ki, meg sok híres ember jár oda. De ha kisebb a költségvetés, akkor inkább a szintén patinás Louist, a közel ötvenéves múlttal rendelkező hampsteadi magyar cukrászdát érdemes felkeresni. (Egyébként furcsa módon egyik hely sem szerepel a Time Out 1000 dolog, amit csinálhatsz Londonban kalauzában, pedig abban minden hülyeség benne van a burmai étteremtől a lengyel vodkabárig)

Van a Körúton egy állatkereskedés, ahová kartonkrokodil, meg rajzolt oroszlán csalogatja be az embereket, holott ilyeneket nem is kapni. Ám volt annak idején Londonban egy bolt, ahová tényleg tigrisért, meg elefántért mentek az emberek. A közelben meg egy kocsma, ahol Dickens támasztotta a pultot és jelenleg egy ex-nyuszilány a főnök.

A Cityben - a Giltspur Street és a Cock Lane sarkán - egy ház oldalán áll egy aranyozott, dagi kisfiú. A hasát fogva mered a messzeségbe és - bár ez nem látszik rajta- súlyos teher nyomja a lelkét. Egykoron Pye Cornernek hívták a helyet, és arról volt nevezetes, hogy itt állt meg végül a várost négy napig pusztító tűzvész 1666-ban. Mindössze kilencen haltak meg, de leégett 13 500 ház, 87 templom, 3 városkapu és a Szent Pál székesegyház, a City vagy nyolcvan százaléka. A középkori Londonból, a Toweren kívül, nem sok minden maradt. Persze, mint később kiderült, ez valahol áldás is volt. Az előző évben - ahogy korábban többször is - pestisjárvány pusztított, a tűzben elpusztultak a patkányok, meg a sok berohadt, fertőzött ház. Pedig eleinte nem tűnt veszélyesnek; csak egy kis pékség kapott lángra a Pudding Lane-en. De feltámadt a szél, átvitte a tüzet a szomszéd épületre, aztán már az egész, faházakkal sűrűn beépített City bajban volt. Végül teljes utcákat kellett felrobbantani, hogy ne tudjon hova terjedni a tűz.

London bővelkedik rockemlékhelyekben, az biztos. Megvan még a 100-as Klub, ahol a punk született; áll a ház, ahol Mama Cass és Keith Moon meghalt; és akkor még nem is beszéltünk az Abbey Roadról. De azt úgyis mindenki ismeri. A Beatles különben is Liverpoolból jött. A T. Rex-es Marc Bolan viszont igazi londoni gyerek. Itt született (Mark Feld néven), itt élt és itt is halt meg. Még dalt is írt a londoni gyerekekről. ("Ó, je, mi vagyunk a londoni gyerekek, Ó je, mi vagyunk a londoni gyerekek" - T. Rex: London Boys, 1976). Modként kezdte, hippiként már majdnem befutott, hogy aztán a hetvenes években, csillogó glam rockerként legyen generációs bálvány. 1972 körül a T-Rexstasy már-már a Beatlemánia időszakát idézte.

1830 körül jöttek rá a londoniak, hogy túl sokan vannak. Már a hullák sem fértek el a templomkertben.

Azért Hampstead elég jó környék, meg kell hagyni. Főleg, ha az ember mondjuk New Crossból jön ide látogatni. Kebabárusokat, műkörömszalonokat, bukmékerirodákat, Gagyi Fried Chicken shopokat nem igazán látni errefelé. Viszont minden kert olyan rendezett, mintha épp az English Garden magazin újságíróját várnák. Itt nőtt fel Marianne Faithfull (anyja monarchiás osztrák bárónő), és ide költözött, amikor már volt pénze, Liam Gallagher és Ozzy Osbourne. Lakott itt Freud, Walter Gropius, Liz Taylor meg Richard Burton, Milne, Keats és Orwell. A leghíresebb magyar rezidens pedig alighanem Goldfinger Ernő volt.

Ahhoz, hogy London izgalmas város legyen, egy gramm olimpia sem kell. Olyankor talán jobban is szeretjük, amikor nincs. Most induló, határozottan szubjektív blogunk Londonról szól. De nem a Towerről és a Buckingham-palotáról, és még csak nem is Camdenről. Inkább olyan helyekről, dolgokról, amiket nem lehet észrevenni az Óriáskerékből. Mellékutcákban, külvárosokban, ház falán vagy pincében vannak elbújva, de sokat tudnak mesélni a városról. Kultúra, történelem, kocsma és popzene keveredik majd a Victorianán, sok fotóval. Olvasgassátok szeretettel!