victoriana

Az 1953 óta üzemelő Gay Hussar étterem a Greek Streeten a leghíresebb magyar hely Londonban, de nem biztos, hogy a legjobb is. Egy félig svájci, félig walesi ürge alapította (aki egy időben a Gundelben vitézkedett), nincsenek magyar pincérek, az ételek drágák és sokszor inkább csak nevükben magyarosak. Persze azért tök jól néz ki, meg sok híres ember jár oda. De ha kisebb a költségvetés, akkor inkább a szintén patinás Louist, a közel ötvenéves múlttal rendelkező hampsteadi magyar cukrászdát érdemes felkeresni. (Egyébként furcsa módon egyik hely sem szerepel a Time Out 1000 dolog, amit csinálhatsz Londonban kalauzában, pedig abban minden hülyeség benne van a burmai étteremtől a lengyel vodkabárig)

Hogy miért hívják Louisnak, azt nem tudom. Azt olvastam róla, 1963-ban nyitott, és azóta sem sokat változott, szóval mindenképpen érdekelt. (Régebben amúgy a Finchley Roadon is volt egy Louis, mindig láttam, amikor jöttem Lutonból a busszal, de az már megszűnt). Már belépéskor feltűnik, milyen kellemes, nyugodt, karakteres hely, Tizenegy barna asztalka, bőrkanapé és lambéria, nagy ventillátorok a plafonon. A kávét amolyan nagymamás porceláncsészécskékben adják, az atmoszféra is ódivatúan romantikus. A kicsit magas átlagéletkort a szomszéd asztalnál sütizgető-sztorizgató két tinicsaj teszi egészségesebbé.

Két magyar lány szolgál ki. Annyira nem lepődnek meg, hogy magyarul rendelek. Elől a take-away pultnál egy hölgyvendég szintén magyarul sürög-forog, valami partira visz tortákat, amiket csinos, szalagos Louis-dobozkába csomagolnak. Az étlapon Dobos Slice, Coffee Eclair, krémes, gesztenye kocka és valami fatörzs-szerűség, egy flódnira emlékeztető jelenség, valamint Caramel Bun álnéven futó képviselő fánk. Az árak úgy 3 font körül mozognak.

Népszerű hely, amikor kimegyek cigizni, látom, ahogy a járókelők megbámulják a kirakatba tett édességeket. Érdemes vetni egy pillantást a netes kritikákra is, egymást múlják felül a rajongók: „Figyelmeztető táblákat kéne kirakni erre a boltra.”, „Majdnem lefejeltem a kirakatüveget, annyira bámultam a klassz sütiket”, „Megpróbáltam elmenni mellette, de nem tudtam.” „Sarah annyira bezsongott, hogy lefejelte az ablakot, ahogy berontott.” (Már megint? Vagy ezt ugyanaz írta?).

Én Louis Cake-et fogyasztottam, ez ilyen kis csokis, Sacher-torta szerű valami, de attól mondjuk finomabb, Paddy haverom almás és mandulás szeletet. A sütik szerencsére fittyet hánynak minden européer-reform-szabványnak, jól tele vannak pakolva mindennel, ami árt vagy hízlal. Kézzel írott számlát kapunk. Nem lehet hitelkártyával fizetni. Honlapja sincs. Szombatonként zongorista játszik.

Meg vagyunk elégedve.

Flask Tavern 14 Flask Walk, Hampstead

Ilyen finom süteményekre bizony megszomjazik az ember. Milyen szerencse, hogy csak egy köpésre van a Louistól az 1874 óta működő, csodálatos Flask Tavern. A kocsma neve - flaska, palack - a környék múltjáról mesél. A hampsteadi hegyekben tiszta, egészséges forrásvíz csordogált, ami a rohamosan iparosodó és egyre szennyezettebb Londonban a 18. század elején már nagy kincsnek számított. Az összegyűjtött vizet a mai pub helyén eredetileg álló Thatched House-ban palackozták, és adták el üvegenként 3 pennyért a londoniaknak, éttermeknek, kávézóknak. Még az is terjedt, hogy gyógyító ereje van, enyhíti a kicsapongó életmód tüneteit, és jó egyéb nyavalyákra is. Ebből persze semmi nem volt igaz, mindenestre egészségesebb lehetett, mint a belvárosi kolerás, tífuszos kútvíz.

A Young’s lánchoz tartozó pub pár éve 750 ezer fontos felújításon ment át. Hát, látszik is. Csodálnivaló csempék, csinos tükrök, míves vaskandalló, a legnagyobb szám pedig a belga festő, Jan Van Beers viktoriánus táblakép-sorozata, a szalon- és public bárt elválasztó üvegablakon. A viktoriánus kocsmák jellegzetessége volt ez a megkülönböztetés. Az egyszerűbb public bárban ittak a munkások, a szalonban drágább volt a sör és szebb a berendezés. (Ma már felvilágosult időket élünk, nem szeparálják el a klientúrát. Főleg, hogy nincs is szükség rá. A munkásosztály rég eltűnt Hampstedből, egykori lakásaik helyén elegáns villák állnak. Jól szituált helyiek és betévedt turisták fogyasztanak mindkét bárban.)

Hátul van még egy éttermi rész, ez már a kilencvenes években épült, és egy kicsiny, helyes kerthelyiség. Kint az utcán nyüzsög az antik- és bolhapiac, duruzsolnak az ízléses, dekoratív boltocskák, (ó, itt még a turi sem sima second hand, hanem exkluzív, dizájner second hand), de innen ezt észre sem lehet venni. Tökéletes a nyugalom, olvasgató, sör mellett merengő emberekkel. Úgy hírlik, a Peter Cook-Dudley Moore humorista páros járkált ide sokat, pár korsó után biztos jöttek a szkeccs ötletek.

A falon képek, printek a régi Hampsteadről, és egy fotó, amint az anyakirálynő épp sört csapol. „Mások is azt hiszik, de nem itt készült a kép. Sajnos. Csak egy Young’s reklám” – világosít fel a csapos. (Ha már itt tartunk: a Limehouse-ban található Queen’s Head pub valóban dicsekedhet azzal, hogy ivott ott a Queen Mother. Ám azt a kocsmát a bezárás réme fenyegeti. Úgy hírlik, eladják, lakóház lesz belőle. Az ellenkampány folyik, reméljük, sikeres lesz.). A választék elég korrekt, vagy ötfajta Ale, Addlestones cider, Peroni és persze Young’s termékek - mindezeket halk dívajazz háttérzenére lehet fogyasztani.

Látszik, hogy a hely figyel mindenre, a kínálat, a kiszolgálás és a weboldal egyaránt korrekt - épp ezért furcsa a kicsit félrevezető pub tábla. A képen egy puskáját töltő muskétás látható. A flask szó a lőportartó flaskára is utalhat, de ez a flaska nem az a flaska, hiszen a kocsma honlapja is a palackozott vízről sztorizik. Korábban még ilyen üveggel hirdette magát hely, nem is értem, milyen okból cserélték le.

Mindegy, ha már ettünk-ittunk, kimehetünk a hampsteadi hegyre ejtőzni. Vagy ha kicsit gyalogolunk lefelé, ott van a Primrose Hill, ahonnan szintén szép kilátás nyílik a belvárosra. Egyik sem az a kifejezett rock’n’roll környék, sőt. Mégis jó pár előadót megihlettek. Donovan (Hampstead Incident), a Dream Academy (Hampstead Girl), a Madness (Primrose Hill és a fenti Driving in my Car), a Red Hot Chili Peppers (Emit Remmus) és Loudon Wainwright (Primrose Hill) is említi egy-egy dalában. Primrose Hill emellett kedvelt lemezborító helyszín is, az Oasis Wonderwall kislemezén, a Madness Rise & Fall, a Rolling Stones Between the Buttons, a Trees On The Shore, és Bert Jansch Nicola című albumának fedelén is látható.

Egyszer 1967-ben erre sétált Paul McCartney és az Apple-menedzser Alistair Taylor, épp Istenről beszélgettek, amikor felbukkant mellettük a ködben egy titokzatos alak, aki villámgyorsan el is tűnt. Az élmény hatására született a The Fool on the Hill című Beatles klasszikus. (De a videó ne tévesszen meg senkit: azt már Franciaországban, Nizza környékén forgatták.)

Kövesd a Victorianát a Facebookon is!