victoriana

Egész Kensington egyik legkisebb, legeldugottabb és legjelentéktelenebb utcácskája a Logan Place. Nincs itt igazán semmi érdekes, még egy kisbolt sem, csak pár unalmas ház. Az utca végén az 1. szám alatt viszont egy gyönyörű és exkluzív 20 millió fontos György-korabeli kúria rejtőzik. Csak éppen semmit sem látni belőle, mert tényleg rejtőzik. Freddie Mercury lakott itt élete utolsó éveiben.

Az énekes a színpadon ezer fokon égett, és csinálta a showt, a magánéletben inkább visszahúzódott, az interjúkat is kerülte. Akkora falak veszik körül egykori rezidenciáját, hogy még annyi sem látszik belőle, mint mondjuk a Kensington Palotából. Onnan lehet csak tudni, hogy ez az a hely, hogy a kétszárnyas kapu mellett még mindig gyűlnek az énekesnek címzett rajongói üzenetek. Üveglapok vannak felszerelve kétoldalt, ide lehet bedobálni a leveleket. „Hiányzol, Freddie!”, "Köszönet a zenédért, köszönet mindenért, Freddie!”, "Mindig a szívünkben élsz, Freddie!", "William O’Neil fantasztikus az ágyban, Freddie, kár, hogy kihagytad!” – és így tovább.

Hogy ki lakik itt most, azt nem tudom. Nincs kirakva névtábla vagy ilyesmi (az sincs kiírva, hogy „szórólapot nem kérünk.”). Pár éve még Mercury élete szerelme, Mary Austin volt a tulajdonos. Aki egy nő, igen. Érdekes kapcsolat volt az övék. 1974 körül ismerkedtek meg, amikor Mary még a kensingtoni Biba boltban dolgozott, Freddie pedig feltörekvő popzenész volt. Hat évig éltek együtt, Mercury még eljegyzési gyűrűt is vett - majd rájött, inkább a férfiakat szereti. Szakítottak, de nem szakadtak el egymástól, Mercury mindig maga körül akarta tudni a nőt. 1980-ban ő intézett lakást Marynak, olyan közel saját otthonához, hogy rálátott az ablakból. Mercury az évek során kipróbált, elfogyasztott pár férfipartnert, Mary pedig szült két gyereket egy férfinak. Amikor kiderült, hogy az énekes AIDS-es és menthetetlen, a nő ápolta haláláig. Ő kapta meg a végrendeletben a villát, a japánkerttel, a XV. Lajos korabeli antikvitásokkal és a porcelán gyűjteménnyel, meg úgy mindennel együtt.

„Figyelj, ha a dolgok másképp alakulnak, most te lennél a feleségem és amúgy is vinnéd az egészet” – fogalmazott Mercury, sajátos logikával, halálos ágyán.

Freddie Mercury 1991. november 24-én hunyt el, az esti órákban, a Kensal Green-i temetőben hamvasztották el, három nappal később. És Mary Austin tudja egyedül, hol vannak a hamvai. Az énekes nem akarta, hogy sírja zarándokhely legyen, attól is félt, hogy valami fanatikus esetleg kiássa a testét. A nő 23 éve őrzi a titkot, hogy hol az urna, illetve, hova került annak tartalma. Még Mercury szüleinek sem mondta el.
Azt beszélik, a ház kertjében van, egy cseresznyefa alatt.

A Queennek több tucatnyi szuperslágere van, de jöjjön inkább egy kevéssé ismert szám. A legszemélyesebb, legmegrázóbb Mercury dal, a Mother Love.

Mercury már négy éve nem élt, amikor az utolsó Queen album, a Made in Heaven megjelent. Halála előtt fél évvel az énekes még mindig dalokat írt és dolgozott, valószínűleg a munkába menekült kínjai elől. Zenésztársai tulajdonképpen beköltöztek a stúdióba, és ha a már nagyon beteg Mercury szólt, hogy egy órára le tud menni, akkor elkezdték a munkát. „Mutassátok, mi van, feléneklem, amennyit tudok. Amikor már nem leszek, befejezitek. Indítsátok a szalagot” – mondta a többieknek. Ezekből a dalrészletekből gyúrtak össze még egy lemeznyire való anyagot négy évvel később. Mercury 1991 májusában volt utoljára lent. Ekkor rögzítették a Mother Love-ot.

Már a szöveg is nagyon megrendítő: „elegem van már ebből a régi játékból... azt mondják, erős vagyok, de a szívem nehéz, a remény elhagyott... nem kell, hogy szánjanak, csak egy biztos hely, ahol elbújhatok ... békére vágyom, mielőtt meghalok ... a testem fáj, de nem tudok aludni... megyek haza..." - és ilyenek.

Állapotához képest még mindig erős a hangja. Bevodkázott felvétel előtt, hogy több energiája legyen. A refrént és az első két verzét rögzítették a dalt befejezni már nem maradt ereje. „Nem érzem jól magam. Hazamegyek, a többit felvesszük később” – mondta. De nem volt később, többé már nem tudott lejönni. Az utolsó versszakot Brian May énekelte rá, 1993-ban. Aztán tettek még hozzá egy s mást. A végén van egy bejátszás, hogy Mercury énekelteti a közönséget, egy töredék a Goin’ Back című dalból, amit életében először vett fel, és felsír egy csecsemő is. Hát nem is tudom, ez az azért talán kicsit már túl sok. Freddie Mercury legutolsó dala tragikus, szívbemarkoló és nagyon bizarr is egyszerre.

Egy magyar világsztár és az edvárdiánus Disneyland

A Mercury-háztól alig 15 percnyi sétára van a Kensington Olympia. Ahol a Queen, legjobb tudomásom szerint, nem koncertezett. De Jimi Hendrix, a Cure, Rod Stewart és a Status Quo például igen (ott jártamkor pedig pont az Arctic Monkeyst hirdették).

Persze nem csak koncertjeiről híres az 1886 decemberében nyitott, azóta folyamatosan bővülő szórakoztató komplexum. Volt már itt az évek során kutya-, macska-, ló-, dohánytermék- és utazási kiállítás, sörfesztivál, automobil- és divat show, teniszbajnokság és bokszmeccs, operagála és Miss World választás – békeidőben. A két világháború alatt meg internáló táborként szolgált az épület. (Elvis Costello is említi a helyet, London’s Brilliant Parade című dalában. Úgy tűnik, őt a lovasbemutatók fogták meg: „There were horses at Olympia.”). Itt rendezték meg a világ első komputer expóját is, még 1958-ban. 24 évvel korábban pedig Sir Mosley és fasisztái tartottak itt nagygyűlést. Annak persze megint balhé lett a vége, a balosok szerint a feketeingesek voltak túl agresszívak, Mosleyék szerint a fekete ingben beszivárgó balos provokátorok.

Az Olympia 128 éves történetének magyar szereplője is van. Főszereplőnek is nevezhetjük nyugodtan. Kiralfy Imréről van szó, a hazánkban szinte alig ismert, Angliában és Amerikában annál híresebb impresszárióról. Alig lehet róla megtudni valamit itthon. Nem is értem, miért. Két éve az olimpia kapcsán felbukkant a neve pár könyvben, újságcikkben, mert az 1908-ban Londonban rendezett játékokhoz volt némi köze. De körülbelül ennyi.

Királfy Imre Pesten született 1845-ben, még Königsbaum néven. Ruhagyáros apja részt vett az 1848-as forradalomban, kis híján börtönbe is került. Imre táncolni, zenélni tanult, négy éves korában már színpadon állt, majd német földön turnézott testvéreivel. A kiegyezés évében Párizsban tanult, ahol meglátogatott egy nemzetközi kiállítást, és innentől a sorsa el is dőlt. Pár év múlva már ő rendezte Brüsszelben a királyi ház sport- és kulturális fesztiválját. 1870-ben Amerikában próbált szerencsét és itt lett igazi sztár. Az újvilágban a nagy és látványos kiállítások voltak a menők, és Királfy tökéletesen érezte, mi kell a közönségnek. Nem fogta vissza fantáziáját, sorban rendezte egyre monumentálisabb produkcióit - a Babilon bukása, a Néró, vagy a Nyolcvan nap alatt a Föld körül egyaránt kirobbanó siker volt. Egyik showját Londonban is bemutatták, és a közönség itt is imádta. A Királfy produkció hamarosan Anglia fővárosába tette át a székhelyét. A Kensington Olympia volt a helyszíne a Velence Londonban című showjának, ami gondolákkal, palotákkal, hidakkal idézte meg a vizek városát.

Talán jól jellemzi Királfy népszerűségét, hogy 1901-ben még a brit állampolgárságot is megkapta. De van egy fénykép róla (lásd fent), ami talán még ennél is többet mond. Úgy saccolom, 1910 körül készülhetett. Imre Királfy közvetlenül Teck Mária brit királyné balján áll. Ott van még a társaságban V. György király, Frederick Arthur Stanley, Derby 16. Earlje, John Campbell, Argyll 9. Hercege, többek között. Nem hiszem, hogy sok pesti magyar/zsidó család őrizne ilyesmi fotót a családi archívumban.

Királfy bemutatói idővel kinőtték az Olympiát és az Earl’s Courtot is. Amikor felkérték a Francia-Brit Kiállítás és Vásár megszervezésére, úgy döntött megvalósítja legmerészebb álmait. 140 holdnyi területet vásároltatott fel, hogy megvalósítsa az expót, 18 hónapon át dolgoztak rajta a munkások. Lett is eredmény, a kiállítás látványban minden korábbi munkáját felülmúlta. A királyi család, a francia elnök és az orosz hercegné ugyanúgy csak ámult és bámult, mint a köznép, amikor meglátogatta az edvardiánus Disneylandet. Hófehér volt minden, esküvői torta-szerű csarnokok, pavilonok, gipsz paloták, járdákkal, hidakkal és csatornákkal összekötve. A közönség Great White Citynek becézte a helyet, és a név rajta is maradt.

Londonnak amúgy pont kapóra jött az építkezés, mert kezdődött az olimpia – a költségekbe még egy stadion is belefért. Az 1908 májusában felavatott, százötvenezer fős White City stadionban több versenyt is rendeztek. Osztrák-magyar éremnek is tapsolhattak a nézők, Weisz Richárd birkózásban szerzett itt aranyat. A vívószámokat nem a stadionban, de a francia-brit expo egyik csarnokában rendezték meg – itt pedig Fuchs Jenő és a kardcsapat diadalmaskodott. Volt a White Cityben még Birodalmi-, Koronázási-, és Angol-Amerikai Kiállítás, a stadion pedig az 1966-os világbajnokságon is szerepet kapott, egy mérkőzés erejéig. Az Uruguay-Franciaország csoportmeccset azért játszottak itt, mert a Wembleyben épp agárverseny volt soron, és nem akarták a szervezők áttenni a viadalt máshová. Aztán teltek az évek, változtak az idők, kezdett kopni a fehér festék. A White City-nek előbb a dicsősége fakult meg, majd teljesen kiment a divatból. 1985-ben lebontották az egészet, hogy felépüljön helyén a BBC új központja. A látványosság már rég nincs meg, a régi fényképeken túl egy emléke maradt: a környék még mindig viseli a White City nevet.

A Pogues 1989-ben mondott búcsút a stadionnak és a környéknek. White City című daluk arról lamentál, hogy vége az agárversenyeknek, és a pubok helyén is parkolók épülnek. Az írek mellett a környékbeli francia kolóniát is említi: „Here the paddies and the frogs, Came to gamble on the dogs, Came to gamble on the dogs not long ago.”

Királfynak nem kellett sokat utazni, ha meg akarta nézni valamelyik bemutatóját. A Cromwell Road - Earl’s Court Road sarkán volt az otthona, épp egy utcányira a Logan Place-től, ahol Mercury lakott. Mutatós, háromszintes, erkélyes, tetőteraszos ház, nagy kerttel és kis toronyszobával a tetején. A Tower-House nevű épület ma is áll, emléktábla azonban nincs rajta. Jelenleg a Mosaic Rooms nevű kortárs iszlám kulturális központ működik itt.

Kiralfy 1921-ben halt meg Brightonban. A Kensal Green-i temetőben (ahol Mercuryt is hamvasztották) helyezték nyugalomra, a gyászoló család egy hatalmas mauzóleumot is állított neki. A síremlék ma is megvan, de Királfy teste már elhagyta a sírkertet. Három évvel később özvegye átvitette hamvait egy New York-i temetőbe. Addigra készült el ott egy még látványosabb mauzóleum.

The Dove – 18, Upper Mall, Hammersmith

Mercuryhez vagy Királfyhoz kapcsolódó kocsmát nem tudok mondani. De a Kensington Olympiától van busz, ami elvisz a szomszédos Hammersmithbe, és viszonylag közel áll meg a Dove pubhoz – amely már Kiralfy idejében is veterán ivónak számított.

A Dove, ami egy szűk, macskaköves sikátorszerűségben bújik meg az Upper Mallon, már vagy 400 éves - és úgy is néz ki. Az ilyen helyekről írják azt, hogy „tapintani lehet a történelmet”. Persze a pub is gondoskodik róla, hogy lehessen mit tapintani. A falon nagy bekeretezett print a Rule Britannia című patrióta himnusz kéziratáról, amit itt írt James Thomson 1740-ben. (Közben állítólag nem is itt írta, hanem a lakásán, Kew-ban). Van egy kis II. Károly mellszobor, mert az uralkodó itt találkozgatott Nell Gwynnel, aki … hát nem a felesége volt, maradjunk annyiban. (Pár helyen viszont azt írják, a pub csak hatvan évvel Károly halála után épült, a nagy románc tehát nem biztos, hogy itt zajlott.).

A kandallópárkányon felirat hirdeti, ki ivott már itt, amit csak átfut az ember, és már az lesz a kérdés, hogy mégis, ki nem? Hacsaturján, Graham Greene, Hemingway, Richard Burton, Elizabeth Taylor, Alex Guiness, Dylan Thomas tényleg csak pár ismertebb név a százból. A bejárattól jobbra pedig Anglia legkisebb bárja található. Még a Guinness Rekordok könyvébe is bekerült, tényleg akkora, mint egy előszoba (egész pontosan 1,27 x 2,39 méter), maximum négyen férnek el benne, szűkösen.

A Dove olyan pub, hogy nem tudja igazán hova tenni az ember. Nagyon csinos és nagyon régi, nyikorogós-recsegős lépcső, kőpadló, megsüllyedt mennyezet, sötét tölgyfa gerendák, múzeum-fíling, minden, ahogy kell - de valahogy ott motoszkál az emberben, hogy egy turista csapdában van, ami még képeslapot is árul magáról. De közben mégis csak olyan kis nett, hogy titokban tetszik. A környék is nagyon kulturált. Kint nincsenek járókelők – mindenki tréningruhában kocog, kedden kettőkor nincs más dolguk a helyieknek. Bent pedig több a nő, mint a férfi, babakocsis és terhes anyukát is látni. Mindenki jól szituált. A hátsó teraszról a Temze panoráma pedig tényleg csodálatos, állítólag innen kell nézni az evezős-versenyt.

Akárhogy is nézzük, a Dove-nak megérdemelten van helye minden londoni pub kalauzban. De mégse az a kocsma, amit nyugodt szívvel választanék törzshelyül.