victoriana

1830 körül jöttek rá a londoniak, hogy túl sokan vannak. Már a hullák sem fértek el a templomkertben.

Döntés született, hogy hét köztemetőt alapít a város. Az észak-londoni Highgate 1839-ben, harmadikként nyílt meg, ide leginkább a közép-, illetve úri osztály temetkezett, roppant divatos hely volt. Hát megadták a módját a halálnak is, az biztos! A boltíves bejáratnál volt elég tér, hogy megforduljon a négylovas halotti hintó. A sírok pedig egymást múlták felül, ment a ki csinál drágább kőből hivalkodóbb kriptát nevű játék. Persze az sem volt mindegy, ki mennyire központi helyen fekszik. A temető rangját az is emelte, hogy éjjel-nappal őrizték. A 19. században gyakori volt a tetemlopás, a vállalkozó kedvű sírrablók a hullákat is elvitték eladni kórházakba, hogy az orvosnövendékek tudják gyakorolni az anatómiát. A Highgate-ben nem fordulhatott elő ilyesmi.

A sírkertet működtető London Cemetery Companyhoz dőlt a pénz, de meg is tettek mindent a vásárlók kényeztetéséért. Exkluzív kriptasorokat emeltek, mint a neoklasszicista stílusban épült Libanoni Kör vagy az egyiptomi formákat alkalmazó, a fent képen látható Egyiptomi Sugárút. A Lebanon Circle dísze egy ősi libanoni cédrus, ez már akkor ott állt, amikor megvették a telket, köré építették a nyughelyeket. Az Egyptian Avenue kamrái eleinte nem nagyon fogytak. De mikor Londonba került a Kleopátra tűjének nevezett ókori egyiptomi oszlop, és elterjedt, hogy Viktória királynőnek tetszik, máris divatba jöttek. A deluxe kripták tartozéka volt egy síp is, ha esetleg valakit élve tesznek be oda, tudjon jelt adni. Akinek ez sem volt elég, saját mauzóleumot emelt. A legnagyobb az Observer-tulajdonos Julius Beer 8 éves korában elhunyt kislányáé. A zsidó származású milliomos lentről jött, nem örökölte, tőzsdézéssel szedte össze vagyonát, és gyakran volt olyan érzése, nem fogadja be a viktoriánus elit. Na, ezzel az építménnyel remekül kompenzált. Olasz mesterek építették, a plafonon aranylevelek, és nagy márványszobor: kislányát egy angyal öleli. 5000 fontba került (mai áron ez úgy két és fél millió font), de nyilván megérte.

Sir Loftus Otway tábornok privát katakombáján kis ágyúcsövek díszelegnek, George Eliot írónőnek egyiptomi obeliszkje van, George Wombwell menazséria tulajdonos sírját pedig kedvenc oroszlánja, Néró vigyázza, kőbe faragva. (Hírlik, hogy Wombwell másik oroszlánja egyszer széttépett két gyereket. Volt nagy botrány belőle. Fizetett, mint a katonatiszt, és természetesen itt vásárolt sírhelyet az áldozatoknak). Jól néznek ki a kelta keresztek és a római urnás síremlékek is, leglátványosabbak azonban mindenképpen a gótikus angyalok.

A Highgate menője Tom Sayers volt egykoron. Csupasz ököllel bokszolt, a viktoriánus éra legnagyobb sztársportolója volt, a kor David Beckhamje vagy Wayne Rooney-ja (tényleg, ha már itt tartunk, az milyen jópofa, hogy az amúgy totál unalmas, és még mindig csak 27 éves Wayne Rooney-nak idén jelent meg a második memoár kötete. Az elsőt 21 éves korában adta ki. Vajon miről szólhatnak?).

Legnagyobb meccsét 1860-ban vívta, az amerikai bajnok John Heenan ellen. Ez volt az első olyan bokszmérkőzés, ami az óceán mindkét partján lázba hozta az embereket, a mai nagy csinnadrattás címvédő meccsek elődje. Dickens az első sorban szurkolt, de megnézte Thackeray és a miniszterelnök Lord Palmerston is. Két és fél óráig ment a bunyó, Sayersnek lebénult az egyik keze, az amerikai fél szemére megvakult. Döntetlen lett a vége, mindketten díjat kaptak. Aztán a kölcsönösen rommá vert felek elmentek inni az egyik Old Kent Road-i kocsmába. Sayers temetése igazi szenzációnak számított. Kilométereken át kígyózott a sor a temető előtt, tízezrek vettek részt a szertartáson. Hűséges kutyája, Lion volt a fő gyászoló, végig követte a menetet. Az ebről készült szobrot Sayers egyik riválisa készíttette a sírra.

Az övé volt a leglátogatottabb sír Highgate-ben, amíg Marx Károly el nem lopta tőle a rivaldafényt. Marx a később épült keleti-temetőben nyugszik. Könnyű megtalálni. „El sem lehet téveszteni, messziről látszik az a bazi nagy fej” – igazít útba a jegypénztáros. És tényleg. Sírja eredetileg nem volt túl látványos, aztán sajnálatos módon divatba jöttek az eszméi és egy jó nagy mellszobrot is felhúztak elé. Ide jöttek koszorúzni a kommunista vezetők, ha Londonban jártak, Kádár is megnézte párszor. 

A keleti oldalon már vannak funkybb sírkövek is, mint mondjuk ez a Penguin-könyvdizájnos megoldás lent. A Sex Pistols feltalálója, Malcolm McLaren, Douglas Adams író és a tavaly elhunyt folkgitáros, Bert Jansch is itt van eltemetve.

A keleti-temető 3 fontért, szabadon látogatható, a nyugati rész 7 fontért, csoportokban idegenvezetővel. Ez így összesen egy tízes. Olcsóbb, mint egy mozijegy. És garantáltan jobban nyomaszt, mint bármelyik gótikus tinivámpír film. Felix Barker író, történész viktoriánus Valhallának nevezi, és ettől jobbat én sem tudok kitalálni.

Pineapple pub, 51 Leverton Street, Kentish Town

A Highate-ből tényleg úgy jön ki az ember, hogy fel van kavarva. Le kell ülnie, megemészteni ezt az egészet. Erre alkalmas mellette a park, de ha kicsit gyalogolunk lefelé, ott van a Pineapple, ahol még sört is adnak. Pont megfelelően intim hely. És amikor leülünk, épp felhangzik egy Beatles-klasszikus: „Eleanor Rigby a templomban halt meg, a nevével együtt temették el, nem volt jelen senki. Mckenzie atya a sarat törölgeti kezéről, miközben ballag el a sírtól, senkit nem sikerült megváltania” – énekli Paul McCartney. Épp ideillik.

Aztán a For No One jön, szintén a Revolverről. Úgy látszik, Sir Paul-napot tartanak. És csak most esik le, hogy a „You stay home, she goes out - te otthon maradsz, ő elmegy valahová” sor mennyire zseniális. Ebben a tök egyszerű mondatban kábé össze van foglalva minden, amit az ember érez, miután kirúgták. McCartney tehát – legalábbis lemezen - itt van, a Madness-énekes Suggs viszont hiányzik. Pedig ez az egyik törzshelye. Olvastam a Q magazinban egy interjút, ami pont itt készült vele. A környéken lakik (vagy legalábbis lakott akkor), és a Pineapple tényleg a helyieké. Tükör, kandalló, ventilátor, családias hangulat – nekem ez esik le először.

„Sörkert, thai kaja, kedves személyzet” – ezt a kinti megállító tábla állítja a helyről. És tényleg. Sörkert van, a pultos lány magától felajánlja, kóstoljam meg az ale-eket, amikor látja, hogy habozok, melyiket válasszam. A szakács egyszer kidugja az orrát, és valóban thai. Rajta kívül csak fehérek vannak a helyen. Duncan szülinapját ünneplik a jobb oldalon (ezt a lufi-feliratokból totózom ki), a hátsó három asztal Claire-nek van lefoglalva, baloldalt babakocsis, kisgyerekes család. Arsenal-mezes kölkök fociznak szemben az utcán. Kint dohányzom, és felém gurul a labda. A kanyarodó autós egyből fékez, hogy visszarúghassam. Sajnos nem leszek hős – pont egy parkoló furgonba vágom. Bocs srácok! – integetek, aztán gyorsan megyek vissza. Keddenként „Hozd a lemezedet” buli van, mondjuk a Motown- és Stax-logós plakátból azt gyanítom, Napalm Death-bakelittel biztos hazaküldenének.

Amúgy kisebb csoda, hogy a hely egyáltalán még létezik. A kilencvenes évek végén ingatlanfejlesztők kezére került, úgy volt, lakások lesznek belőle. Olyan törzsvendégek és helyi celebek kampányoltak a megmentéséért, mint Rufus Sewell színész, vagy Ken Livingstone polgármester. A pub műemléki védettség alá került, így most már nem fenyegeti veszély. Ezzel a tudattal lehet békésen hátradőlve sörözgetni – ananászmotívumok között.