victoriana

London bővelkedik rockemlékhelyekben, az biztos. Megvan még a 100-as Klub, ahol a punk született; áll a ház, ahol Mama Cass és Keith Moon meghalt; és akkor még nem is beszéltünk az Abbey Roadról. De azt úgyis mindenki ismeri. A Beatles különben is Liverpoolból jött. A T. Rex-es Marc Bolan viszont igazi londoni gyerek. Itt született (Mark Feld néven), itt élt és itt is halt meg. Még dalt is írt a londoni gyerekekről. („Ó, je, mi vagyunk a londoni gyerekek, Ó je, mi vagyunk a londoni gyerekek” - T. Rex: London Boys, 1976). Modként kezdte, hippiként már majdnem befutott, hogy aztán a hetvenes években, csillogó glam rockerként legyen generációs bálvány. 1972 körül a T-Rexstasy már-már a Beatlemánia időszakát idézte.

A glamkirály 1977-ben halt meg autóbalesetben, két héttel harmincadik születésnapja előtt és egy hónappal Elvis után. Azért időzíthetett volna jobban is, a rock’n’roll király halála, temetése elhomályosította az övét. A Magyar Ifjúságban Galla Miklós írt róla nekrológot.

Dalaiban gyakran énekelt autókról, („Rolls Royce-szal járok, mert jót tesz a hangomnak”), pedig jogsija sem volt. Félt a vezetéstől, nem akart korán elmenni egy karambolban. Barátnője, Gloria Jones (aki annak idején a Tainted Love eredetijét énekelte), ült a volánnál, amikor felcsavarodtak egy platánfára Délnyugat-Londonban, Barnes Common közelében. Bolan ekkor már nem volt akkora sztár, mint a hetvenes évek elején. Kicsit vissza is vett magából és a külsőségekből. Egy bérelt Mini 1275-össel járt, szupersztár korszakának emléke, régi Rolls Royce-sza ott pihent pár mérföldnyire, apja garázsában. Ha abban ült volna, valószínűleg életben marad. Bizony, néha a túlzott szerénység vezet tragédiához. Aki rocksztár, járjon nagy autóval és kész.

A fa ma is áll, a TAG (T. Rex Action Group) nevű szervezet vigyáz rá és tartja életben a kultuszt. Nagyon lelkes csapat, tíz éve egy Bolan-mellszobrot is állítottak mellé, majd később egy másikat. A többi elhunyt T. Rex tag nevét emléktáblák hirdetik. Rajongók gyakran zarándokolnak ide, különösen szeptember 16-án, a baleset napján. Idén, a 35. évfordulón emléknapot szerveztek, ezt mentem el megnézni.

Délelőtt 11-kor nincsenek még sokan, vagy 20-30 ember, de folyamatosan érkeznek. Javarészt idős arcok, nyilván egykori rajongók, meg egy ilyen örök rockcsirke nőci, aki 1972 körül még elég jól nézhetett ki. Ki tudja, tán még a mesternek is megvolt. És pár fiatal hívő, Slider- és Electric Warrior-pólóban. A kegyhely amúgy kicsit ilyen giccseske, de pont ettől bájos. Elmeroggyant rajongók csinálják a többi elmeroggyant rajongónak, őszinte és szimpatikus. Kis falépcsők vezetnek a fáig, a Bolan-tábla előtt fehér hattyúk (a Ride a White Swan miatt, ugye), a mellszobor nyakában rózsaszín boa, a fán rajzok, fotók, szerelmeslevelek, művirágok, lufik.

Mindenki nagyon udvarias, egymást engedik előre az emberek, és mindenki türelmesen kivárja, mikor fotózkodhat a fa mellett. Én egy öltönyös, parkás ex-mod után jövök, aki kis koszorút is hozott. Egy sárga Subaruból ereklyéket árulnak, könyvet, naptárt, képeslapot. TAG-pólós aktivisták járkálnak körbe, szedik a csikkeket, csinosítják az oltár környékét, rendezgetik a virágokat. Zene viszont nincs. Ide nyílnak a szomszéd házak elegáns kertkapui, nem lehet hangoskodni.

A Bolan-csomag persze úgy teljes, ha az ember megnézi, hol lakott a sztár, illetve a szülei, mindkét ház itt van a környéken. Mi úgy döntünk, inkább egy sör mellett emlékezünk.

Bull’s Head, 373 Lonsdale Road, Barnes, London

Rockemlékhely után rockkocsmába illik menni. Micsoda szerencse, hogy pont van egy a közelben! Na, jó, a Bull’s Head inkább jazzpub, de mindegy. Amúgy, ha már környék: Barnes elég jól néz ki, kis helyes házak, kertvárosi, családias hangulat. És van (illetve volt) erre két szép és érdekes híd. Az 1827-ben épült eredeti Hammersmith Bridge volt London első függőhídja (lásd a lenti képen). Ez szolgált mintául a 22 évvel később épült Lánchídnak. Tervezője ugyanaz az alak volt, a Széchenyi és Andrássy György által megbízott William Tierney Clark, hasonlított is rá rendesen. (A skót Adam Clark, akiről a tér van elnevezve, a helyettese volt, és csak névrokon. Ő végezte a kivitelezési munkálatokat.). A Putney Bridge pedig a második Temze-híd volt a London Bridge után. 1795-ben leugrott innen egy nőszemély, Mary Wollstonecraft. A feminista hölgynek az volt a bánata, hogy szerelme lelépett egy színésznővel (vajon miért?). Kimentette egy csónakos. Ha nem éli túl, most szegényebb lenne az irodalom. Mert aztán megjött az esze, férjhez ment, családot alapított, Mary nevű lánya a költő Shelleyhez ment feleségül és megírta a Frankenstein című művet. Már egyik eredeti híd sem áll, a 19. század végén újak épületek helyettük, de azok se csúnyák.

Mire ezt mind átgondoljuk, már be is érünk a pubba. A Bull’s Head egy jó nagy hodály. A 17. században már ivó volt itt, amit 1845-ben teljesen átépítettek. 1959-ben nyergelt át a jazz zenére, a hét minden estéjén koncert van. Nyilván nem olyan menő, mint a szintén 53 éve működő Ronnie Scott’s a Sohóban, kicsit piszkos, kicsit kopott, de nem is kerül 40 fontba egy belépő. Napközben meg sima kocsmaként üzemel.

Az óriási, központi bárból nyílik az elég jól felszerelt Yamaha Jazz Room, ahol a koncertek vannak. A helyet amúgy bérelni is lehet, zenekari, színházi próbákra, vagy zenei stúdióként. A falon jazznagyságok bekeretezve, Charlie „Bird” Parker, Miles Davis és társai – mondjuk egyik sem játszott a Bull’s-ban soha. Azért megfordult itt pár jobb név, mint Alan Price, Georgie Fame, Stan Tracey, Tony Bennett vagy a Manfred Mann. Sőt, néha teljesen váratlanul bukkan fel a színpadon egy világsztár. 2007-ben Mick Jagger öccse, Chris lépett fel a klubban, aztán csak úgy spontán bekapcsolódott a buliba a Rolling Stones-főnök is. A pub rendszeres fellépési lehetőséget ad kezdő előadóknak is, többek között Jamie Cullum próbálgatta itt szárnyait.

Mondjuk, az igazat megvallva a jazz engem hidegen hagy. Én inkább a landlordra voltam kíváncsi. Olvastam véleményeket a helyről, minden másodikban azt elemzik, mekkora bunkó. Leordítja a beosztottjait – köztük a feleségét - a vendégek előtt. Átkapcsolja a tévét a rögbi meccsre, miközben mindenki a focit nézni. Kiszúrja, ha valaki csak pisilni megy be a kocsmába, utána rohan és rázogatja neki az adománygyűjtő perselyt. Egyszer egy csapat megkérdezte tőle, nem baj-e, ha kutyával vannak. „A kutya bejöhet, ti inkább ne” - volt a frappáns válasz. Micsoda fazon lehet! Sajnos pont nem volt bent. Vagy ha igen, épp jó napja volt, mert nem tapasztaltam semmi különöset.

Szemben a Temze, a pultban Young’s sörök, a konyhában thai kaja, minden okés, azért lehetne valamivel olcsóbb. Kocsmaként elmegy, bár a nagy terek miatt kicsit eltűnik az atmoszféra. Persze ez nyilván olyan hely, amit nem délután egykor kell látni, mert csak este kel igazán életre. Vagy akkor, ha az üzletvezető elemében van.