victoriana

Londonban a hatalmas parkok mellett 17 városi farm is található - ezek közül a legnagyobb a 13 hektáros Mudchute Farm, a londoni dokkvidéken, a Kutyák Szigetén. (Az unalmas Tower helyett inkább Greenwichben partizgató Tudor uralkodók tartották itt vadászkutyáikat, innen az Isle of Dogs elnevezés.) A környék a hetvenes-nyolcvanas években lett menő, amikor a bezárt dokkok helyén felhőkarcolók, irodaházak épültek és ide költözött a sajtó is a Fleet Streetről. Ilyen környezetben még meglepőbb ez a barátságos farm, a legelésző jószágokkal. Egyébként pont a beépítések miatti felháborodás miatt jött létre a rezervátum, 32 éve.

Többféleképp el lehet jutni ide, de legkalandosabb talán, ha Greenwichből indulunk és átgyalogolunk a Temze alatt. A Greenwich Foot Tunnel 1902-ben készült, hogy a Temze déli partján élő munkások könnyen és gyorsan érjenek el a docklandsi hajógyárakba. Az alagút 370 méter hosszú és 15 méterrel van a föld, illetve a víz alatt. Hideg, sötét és meglehetősen nyomasztó hely. Fokozatosan mélyül, majd a közepétől megint emelkedik, így gyakran már azelőtt lehet hallani a szembe jövő lépteit, hogy látnánk magát az alakot. Nem árt, ha az ember hisz valamiben, ha másban nem, legalább abban, hogy 110 évvel ezelőtt jó munkát végeztek a viktoriánus mérnökök, és nem fog a fejére szakadni az egész Temze.

Az alagút a 28 héttel később című zombifilmben is szerepel, ezen át menekülnek a főszereplők, amikor robban a docklandsi karanténzóna. (Vagy zombik üldözik őket, már nem emlékszem, régen láttam, mindesetre ebben a trailerben látszódik 1:58-nál, illetve a fenti képen). A Bronco Bullfrog című 1970-es kultuszfilmben is felbukkan, összevernek itt valakit (a lenti trailerben 2:06-nál).

Ha szaporázzuk a lépteket, úgy tíz perc alatt túl lehet esni a dolgon, és máris a másik oldalon, az egykori dokkoknál vagyunk.

A csendes, nyugodt és rendezett külvárosi környezet alapján alig hihető, hogy ez a terület a világ legforgalmasabb kikötője volt egykoron. Itt bocsátották vízre 1858-ban az SS Great Easternt is, a viktoriánius technológia csodáját, korának legnagyobb óceánjáróját. Az első hajó volt, amely nem fából, hanem vasból épült, 12 ezer tonnát nyomott, 4000 utast tudott szállítani és úgy tartották számon, mint a „valaha létezett legnagyobb, ember által tervezett mozgó tárgyat”. (Brunel mérnök kolosszális vasgőzöséről a Bach-korszak sztárhetilapja, a Vasárnapi Újság tudósított először a hazai közvélemény részére, a cikk itt elolvasható. Verne Gyula a kiegyezés évében utazott vele Amerikába, élményeit Úszó Város című könyvében foglalta össze.).

A rekordhajó azonban rekordveszteséget is termelt – még mindig a világ legnagyobbja volt, amikor 1889-ben Liverpoolban szétszerelték és ócskavasként eladták. A főárbocot a Liverpool FC vette meg, zászlórúdként ma is ott áll az Anfield Roadon. És ha már futball: Docklands azon részét, ahol a hajó épült és vízre került, Millwallnak hívják. (A Napier Avenue-n, a házak mellett még ma is látható a rámpa maradványa, amiről a Temzébe juttatták a gőzöst). Itt alakult meg 1885-ben - Millwall Rovers néven- a Millwall futball klub. 1910-ben költöztek új helyre, a folyó túlsó partjára, Bermondseybe, azóta is itt játszanak. Már száz éve semmi közük a környékhez, de még most is ez a nevük. A változás csak annyi, hogy már nem „dokkmunkásoknak” hívják magukat - új becenevük az „oroszlánok”.

Itt, Millwall közepén rejtőzik jövetelünk célja, a Mudchute Farm. Kevesen tudnak róla, nem nagyon hirdetik magukat, de pont ezért is jó hely. Nem olyan látványos, mint az Állatkert vagy a London Akvárium, de nem is olyan kommersz, zsúfolt és lehúzós.

Van itt mindenféle bájos állat a malackától a kecskéig, még pár láma is. Nyilván a gyerekek imádják a legjobban, lehet pónizgatni, a kisállat-sarokban meg kis szőrös nyuszikákat nyomorgatni. Fiúknak és felnőtteknek ott egy hatalmas, második világháborús légvédelmi ágyú, a hozzá való barakkokkal. Ilyenek védték a dokkokat a német bombázóktól, a tábla szerint az üteg parancsnoka, Fletcher kapitány még kitüntetést is kapott. A farm együttműködik a helyi iskolákkal, előadásokat, bemutatókat tartanak, oktatótúrákat szerveznek, lovas iskola is üzemel. Itt el lehet engedni a gyereket, nem fogja megenni semmi, és közben jó kis hatásvadász felvételeket lehet csinálni, a barikák mögött a 21. századi Londonnal, a Canary Wharf felhőkarcolóival. Elől bukolikus (birka)pásztori idill, távolban őrölnek a sötét, sátáni malmok, természet és technológia találkozása, meg amit akartok. (És hogy ne maradjunk popszám nélkül, említsük meg, hogy a háttérben látható biznisz negyed modernista művilága Thom Yorke-ra is hatást tett, az élményből született a Fake Plastic Trees című Radiohead dal.)

Az állatok barátságosak, a személyzet udvarias, piknikezni is lehet, és mindez egy fillérbe sem kerül. Aki megéhezett az állatsimogatásban, és alaposan megmosta a kezét, a farmétteremben menüzhet. Nem mentünk be, de biztos minden organikus és házi készítésű.

The Gun, 27 Coldharbour, Docklands

Kocsma természetesen nincsen, azért kicsit vándorolni kell, gyalog 15 perc a Temze-parti The Gun. A helyén már 250 éve is pub állt, csak hát ugye leégett. A jelenkori kocsma 2004 óta üzemel. Öntödék voltak a környéken, itt készültek a Brit Királyi Tengerészet hajóágyúi, de a legendárium szerint a hely egészen pontosan arról az ágyúról kapta a nevét, amit a Nyugat Indiai Dokk megnyitásakor sütöttek el 1802-ben. Akkor jó. Csempészek és tengerészek látogatták gyakran, no meg Nelson admirális, aki úgy kétszáz méterre lakott innen (háza ma is megvan).

Sőt, a felső teremben randizgatott férjezett szerelmével, az elbűvölő Lady Emma Hamiltonnal. Nelsonnak akkoriban kalandjai következtében már hiányzott az egyik karja és szeme, meg fogai nagy része, de hát akkora hős volt, hogy Emma az első találkozáskor „Ó Istenem, lehetséges ez?” felkiáltással omlott össze ájultan lábai előtt. Na, gyerekek, itt kezdődik a Férfi!

A pubban a fiú wc ajtajára a Horatio név van festve, a nőit Emmának nevezik. Mondjuk ez egy kicsit béna, szerintem.

A szerelmesek hivatalosan sosem lettek egymáséi. Persze, ez nem rajtuk múlott. Az admirális elhidegült feleségétől, Fannytól és elköltözött otthonról. Neje könyörgő leveleit bontatlanul küldte vissza. Abban bízott, ha arat valami újabb nagy győzelmet, a közvélemény elnézi neki, hogy elválik asszonyától. Emma nem is gondolhatott válásra, de volt rá esély, hogy 34 évvel idősebb férje, Sir William Hamilton, nápolyi brit nagykövet hamarosan elhalálozik. A férj amúgy ugyancsak csodálattal nézett fel Nelsonra, a tengerész szintén tisztelte riválisa rangját és érdemeit - így a vége az lett, hogy 1801-ben már tulajdonképpen édeshármasban éltek egy udvarházban, a mai Wimbledon környékén. Velük lakott még Emma anyja, illetve Nelson és Emma időközben született lánya, a kis Horatia is! Sir William két év múlva halt meg, ezzel elhárult az egyik akadály. Nelson pedig 1805-ben érte el az áhított diadalt, Trafalgarnál legyőzte Napoleon flottáját, megakadályozva a császár angliai invázióját. Nagyobb hős lett, mint valaha. Csak haza már nem tért soha – maga is elesett a véres ütközetben. Nem kicsit romantikus a történet! Természetesen Lord Nelson haláláról is van egy szép nagy festmény a falon, az admirális a szívéhez kapva omlik össze.

A Gun egy tipikus gasztropub, ezeknek ugye az a lényege, hogy csicsásan néznek ki, főleg a kajákon van a hangsúly és a bor jóval fontosabb, mint a sör. A Gun pedig még túl is teljesíti az előirányzatot, már sokkal inkább étterem, mint kocsma. Nem csoda, hogy állandóan díjakat kap. Volt már Best Gastro Pub és Best Sunday Lunch, a Good Pub Guide Awardot két éve ők nyerik. A 40 fős étterem részben le sem merek ülni, mert egyszerűen nem vagyok úgy öltözve. Pincérek, pultosok mind egyenruhában, ragyog minden ajtókilincs. Egyik középáras fogás az étlapon a bécsi szelet, 17,50 fontért, amit ők Wiener helyett Weinernek írnak. (Legdrágább pedig a 28 fontos Black Angus Steak és az egészben sült Yorkshire Fácán, két személyre 52 fontért, ha valakit érdekel.)

Az oldalsó külön kerthelyiség csak nyáron van nyitva és portugál specialitásokat kínál. Hátul van két ivós rész, egyikben régi puskák, másikban trófeák a falakon. És egy szép folyóparti terasz, ahonnan az O2 Arénára látni. Elegáns kis The Gun-os gyufásdoboz minden hamutartóban. Felül a brit kereskedelmi hajókon használt vörös alapú (red ensign) zászló lobog. Mellettünk az asztalnál egy lelkész és apáca csapat. De tényleg. Teázgatnak, kávézgatnak, folyik a Schweppes, megy a kacagás.

Kövesd a Victorianát a Facebookon is!