victoriana

A Szent Pál katedrális és a London Múzeum közt húzódik meg szerényen a kicsiny Postman’s Park. (A környékbeli postaközpont miatt a név). Itt található egy különös emlékmű, a Watts’s Memorial. George Frederic Watts, „az angol Michalengelo”, festő és szobrász volt a késő 19. században. Bújta a napilapokat, és eltette azokat a híreket, amelyek arról szóltak, hogy egy átlagember feláldozta életét, hogy megmentsen valakit - általában egy vadidegent. Elhatározta, az ilyen hétköznapi hősöknek állít emléket. 1900-ban 13 táblával nyílt meg a fal, halála után felesége további 34-et helyezett el.

Van itt mindenféle heroikus sztori. A nyolcéves Henry James Bristow kishúgáról rángatta le égő ruháit, aztán ő maga kapott lángra. A 61 esztendős Daniel Pemberton egy munkást mentett ki a sínek közül, de már nem tudott ellépni a vonat elől. Van, aki megfulladt, miközben megmentett egy fuldoklót, másra ráomlott az égő ház, mikor visszament menteni. Nemtudomkit lovak taposták agyon, hogyishívják alatt meg beszakadt a jég. Mind-mind romantikusan szomorú történet. Nincs tele a fal, Wattsék hagytak helyet, hogy az újabb generációk is folytassák a megemlékezést. Sőt, abban bíztak, más városok is követik majd a példát. Nem követték, ahogy ide sem került fel több tábla.

Azaz, egy végül mégis. Leigh Pitt nyomdász egy kilencéves fiút mentett ki egy csatornából 2007-ben. Nem élte túl. Menyasszonya és kollégái addig jártak az illetékesek nyakára, míg két év múlva az ő - eredeti Watts stílusban készült- táblája is kikerült. A 78 évvel korábban utolsóként leleplezett, szintén fuldoklót mentő Herbert Maconoghué után.

Az ismeretlen hősök közt a legnagyobb sztár minden bizonnyal Alice Ayres. A 26 éves cselédlány 1885-ben mindhárom rábízott gyermeket kimentette, amikor kigyulladt a ház, ahol szolgált. Kilökött egy matracot az ablakon, és háromszor is visszament, amíg ki nem dobta sorban a kislányokat. A füsttől elszédült, megégett nőnek már nem maradt ereje magát is menteni. Ugrás helyett kiszédült az ablakon, elvétette a matracot, a földszinti bolt cégtábláján landolt. Verset írtak és képet festettek róla, a brit kötelességtudat és hősi önfeláldozás jelképe lett, 1936 óta egy utca is viseli nevét. A hős - és egyben az emlékpark- modern kori reneszánsza 2004-ben jött el. A pár évvel korábbi színdarab alapján készült, Golden Globe-nyertes Closer, azaz Közelebb című film több kulcsjelenete a parkban játszódik, Natalie Portman pedig az emléktábla alapján találja ki, hogy őt Alice Ayresnek hívják.

Van erre egy húspiac is. Nem is akármilyen. A 800 éves Smithfield Market az egyetlen középkori londoni piac, ami ma is az eredeti helyén van. (A Billingsgate halvásár például 1982-ben költözött el a Cityből a Canary Wharf közelébe). Persze, már jószerivel csak a helyszín eredeti, hiszen ez is leégett párszor. Látott már sok mindent a hely, perzseltek itt protestánsokat és fojtogatták, csonkították, megnyúzták, felnégyelték és lefejezték Willam Wallace skót szabadsághőst. Itt került pont Wat Tyler parasztfelkelésének végére is. A lázadó vezér 1380 nyarán találkozott Smithfieldnél a még csak 14 éves II. Richárddal, megbeszélni úgymond a dolgokat. Kardot emelt uralkodójára, de a londoni polgármester gyorsabb volt, aztán a királyi testőrök fejezték be a melót.

Szintén a Saint Paul’s árnyékában bujkál a St. Bartholomew the Great templom. Na jó, ez annyira nem ismeretlen, mindenki látta már. Filmvásznon, legalábbis. Négy esküvő és egy temetés; Szerelmes Shakespeare; Elizabeth: az Aranykor; A másik Boleyn lány; Robin Hood, a tolvajok fejedelme - csak pár film, amit itt (is) forgattak.

London egyik legrégibb templomát, ahogy a mellette álló kórházat is, 1123 körül alapította egy Rahere nevű szerzetes. Érdekes figura lehetett, ő volt I. Henrik jolly jokere: pap, udvaronc, trubadúr és udvari bolond egy személyben. Paul Du Noyer író szerint tulajdonképpen ő találta fel az angol szórakoztatóipart. A templom és a kórház finanszírozására minden augusztusban vásárt és mulatságot rendezett a Smithfield piacon. Három napig tartott a karnevál, bűvészekkel, zenészekkel, kötéltáncosokkal, akrobatákkal, táncoló medvékkel, törpékkel és Rahere testvér reverendában előadott zsonglőrmutatványaival.

A hagyomány vagy 700 évig folytatódott, amikor Wordsworth 1815-ben arra járt, már albínókat, indiánokat és krokodilokat is mutogattak ketrecben. Aztán a középosztályt kezdte idegesíteni az össznépi freak show (amely egy időben már három hétig tartott), meg a sok részeg, zsebtolvaj és prostituált - az utolsó Szent Bertalan vásárt 1855-ben rendezték meg.

A templom viszont valahogy mindent megúszott, úgy a középkori tűzvészeket, mint a Zeppelineket és Stukákat a két világháborúban. Belülről lényegesen látványosabb, mint kintről, lenyűgöző normann oszlopokkal. Nevezetesség az alapító Rahere sírja, és felül a 16. századi erkélyablak, ahonnan valami William Bolton nevű perjel tudta szemlélni a szerzeteseket, nem csinálnak-e rosszat.

Ez mind nagyon szép, de a legtöbben persze azért jönnek ide, hogy lefotózzák, hol esett össze Hugh Grant, amikor Henrietta pofon vágja a negyedik esküvőn. Paddy haverom nem kér vissza a tízfontosból, amikor belépőt veszünk, a kedves pap bácsi cserébe készségesen mutatja, honnan lehet a legjobb fotót csinálni a főhajóról. A templom oldalában egy asztal, rajta egy lista az itt készült mozikról, és két vastag album filmjelenet fotókkal. „Ridley Scott és Cameron Diaz jön pénteken” – említi az atya csak úgy mellékesen. És tényleg, ha már Négy esküvő, a templomban házasodni is lehet. Persze, nem mindenkinek, vannak bizonyos feltételek. A környéken kell lakni, vagy pártoló tagnak kell lenni. És persze ki kell nyitni a pénztárcát. Egy full szertartás orgonával, nyolctagú kórussal 1500 fonttól indul.

The Rising Sun, 38 Cloth Fair, Smithfield; The Hand & Shears, 1 Middle Street, Cloth Fair, Smithfield

Ahogy kilépünk a templomkapun már szinte át is léptünk a szemközti Rising Sunba. Kicsi, csinos és nyugodt hely, annyira nem látványos, de maradt pár dolog az eredeti viktoriánus enteriőrből. Tulajdonképpen csak egy bárból áll, ami egy átjáró választ ketté, illetve fent van még egy szalon, de az nem volt nyitva.

A falon a keretezett képek hellyel-közzel jól összefoglalják Smithfield múltját: kivégzés, marhakiállítás, vásár és kórház. Van egy portré Sir John Betjemanről is. (Betjemann volt az valamikor, az első világháború idején hagyták el a másik n-t, ne legyen már annyira németes). A koszorús költő nagy szerelmese volt a viktoriánus építészetnek, az ő kampányainak köszönhető, hogy sok bontásra ítélt régi épület megmenekült. Ha ő nincs, ki tudja, talán ebben a pubban sem ülhetnénk most. Persze, nem csak ezért van kint a képe. Két házzal arrébb lakott, lakása a Landmark Trust kezelésében van, ki is lehet bérelni, ha valakinek van pénze rá. Nyilván megivott itt pár pohárkával az öreg.

Könyvespolc, sakkasztal gazdagítja még a berendezést, és dartsozni is lehet. Zene viszont nincs. Ez egy Samuel Smith pub, a diszkrét, beszélgetős környezet az üzletpolitika része. Azért mégis csak megtöri a csendet egy sláger. A szemközti asztalnál a pecsétgyűrűs, halszálkás öltönyös, luxusórás ötvenes üzletembernek a Who-tól a Can’t Explain a csengőhangja. Biztos valami nagymenő mod volt fiatalkorában.

A Rising Sun egy korrekt kocsma, ha valakinek esetleg mégse jönne be, még mindig átmehet szembe a Hand & Shearsbe. Amiről tényleg annyi legenda terjed, hogy ha a fele igaz, már az is nagyon szép.

Az utcának, ahol a két kocsma áll, azért Cloth Fair a neve, mert a Szent Bertalan vásárokon itt volt a ruhapiac. A polgármester pedig állítólag úgy nyitotta meg a rendezvényt, hogy a Hand & Shears bejáratánál ollóval elvágott egy szövetdarabot. Innen terjedt el valahogy a nyitó- és avatási ceremóniákon ma is szokásban lévő szalagátvágás. A kivégzésre vitt elítéltek pedig hagyományosan itt ihattak egyet utoljára, mielőtt nyekkent a nyakuk. Állítólag már 1132-ben is Ale Ház volt a helyén - a jelenlegi épület mindenestre 1849 óta áll, és tényleg nem sokat változott a viktoriánus kor óta.

A legjobb benne, hogy bár amúgy sem egy nagy pub, négy külön kis elszeparált helyiségre van felosztva, középen van egy ovális bárpult, ami egyszerre szolgálja ki mindet. Asztaltársaságok végül is egymással szemben, a csapos feje fölött összeszólalkozhatnak, de verekedéshez már ki kell menni az egyik ajtón és be egy másikon.