victoriana

Azért Hampstead elég jó környék, meg kell hagyni. Főleg, ha az ember mondjuk New Crossból jön ide látogatni. Kebabárusokat, műkörömszalonokat, bukmékerirodákat, Gagyi Fried Chicken shopokat nem igazán látni errefelé. Viszont minden kert olyan rendezett, mintha épp az English Garden magazin újságíróját várnák. Itt nőtt fel Marianne Faithfull (anyja monarchiás osztrák bárónő), és ide költözött, amikor már volt pénze, Liam Gallagher és Ozzy Osbourne. Lakott itt Freud, Walter Gropius, Liz Taylor meg Richard Burton, Milne, Keats és Orwell. A leghíresebb magyar rezidens pedig alighanem Goldfinger Ernő volt.

Goldfinger Budapesten született 1902-ben, Erdélyben nevelkedett, és Trianon után hagyta el az országot. Párizsban járt egyetemre, építészetet, lakberendezést tanult. A harmincas években költözött Angliába, és vette el Ursula Blackwellt, a Crosse & Blackwell lekvár- és szószgyártó cég örökösét. Nem tudom, addig mennyi pénze volt, de innentől biztos sokkal több lett. Modernista építészként a toronyházakat különösen kedvelte, és nem volt túl népszerű alak a maga idejében. A kompromisszum szó hiányzott a szótárából, brutalista építményei sok embert idegesítettek. Azért idővel egyre többen ismerték el munkásságát. Házai közül az 1972-ben épült Trellick Tower futotta be a legnagyobb karriert. Az egykor gyűlölt épület ma már helyi látványosságnak számít, a lakások ára is ehhez igazodik.

Ráadásul a gondolkodó popzenekarok nagy ikonja. Itt játszódik a Depeche Mode Little 15 videója (lásd fent), de felbukkan a Verve This Is Music és a Hard-Fi I Shall Overcome klipjében is. Damon Albarnnak különösen nagy kedvence, minden projektjébe becsempészte valahogy. Látható egy Blur- (For Tomorrow), egy The Good, the Bad & the Queen- (Kingdom of Doom) és egy Gorillaz-videóban (Tomorrow Comes Today) is, a Best Days című Blur dal szövege szintén említi.

Willow Road 2, Hampstead

A Willow Road 1-3 alatt található modernista lakóházat családja számára tervezte 1939-ben. Nyilván nem kis feltűnést keltett 73 évvel ezelőtt a mai szemmel nézve is újszerű, beton és tégla építmény a konzervatívan előkelő hampsteadi környezetben. A közelben lakó író, Ian Fleming konkrétan annyira nem bírta a házat - és az Ernőt - hogy James Bond könyvének fő gonoszát Auric Goldfingernek nevezte el. Az Ernő ügyvédekkel fenyegetőzött, aztán végül sikerült megállapodni egy kisebb összegben és elmaradt a per. Henry Brooke báró, konzervatív parlamenti képviselő, majd belügyminiszter szintén nagy ellendrukker volt. 1993-ban aztán pont fia, a szintén miniszter Sir Peter Brooke adta a házat a National Trust kezelésébe.

Fotó: National Trust Images/Dennis Gilbert

Az ikerház valójában három lakást rejt magában, a 2. számú középső, legnagyobb volt a Goldfinger családé. A lakásban semmi sincs csak úgy feleslegesen, funkció nélkül, az építész a praktikusság jegyében tervezett mindent, az utolsó szögig. A belső beton csigalépcsőtől, az ágy méretén keresztül a falak színéig a teljes struktúra egy koncepciónak van alárendelve. Egy szekrényajtó sem nyílik kifelé, csak oldalvást, az asztalfiókokat alulról lehet kihajtani, a ruhásszekrény polca pontosan a kabátok, cipők méretéhez igazodik, és ha az ajtókat egymáshoz toljuk, az egész alsó szintet egybe lehet nyitni. Itt partiztak Goldfingerék a többi hamspteadi balos entellektüellel. (Érdekes, ezek a társadalmi egyenlőtlenségek ellen küzdő értelmiségiek valahogy mindig a legjobb környéken laknak. A szocialista eszmékkel rokonszenvező Goldfinger amúgy eredetileg szolgák részére is tervezett helyiséget a házba).

Fotó: National Trust Images/Dennis Gilbert

A lakás valóban pazarul ötletes. Árad a fény az egybefüggő ablaksoron keresztül, sőt, még felülről is, az emeleti tetőablakokból. A dolgozószobához festőállvány és dobogó is tartozik, a vendégszobában a beépített szekrényből lehet lehajtani az ágyat, a fürdőben bidé (erre azért biztos sokan rácsodálkoztak ’39-ben). És tele van modern műtárgyakkal. Itt egy Max Ernst, ott egy Henry Moore, amott egy Marcel Duchamp, illetve Ursula asszony szürrealista festményei. És persze sok könyv, főleg művészeti munkák. Köztük pár magyar kiadvány is. Ferdinand Anton: A nő a Kolumbus előtti Amerikában; Tarr László: A kocsi története; Passuth Krisztina: Moholy-Nagy; Lehel Ferenc: Csontváry. És minden ugyanúgy van, ahogy Goldfinger 1987-ben, halálakor hagyta.

Fotó: National Trust Images/Dennis Gilbert

A házban négy generáció is lakott: a Goldfinger házaspár mellett gyermekeik, unokáik, és felül az édesanyja. A fotók alapján a mama volt a legnagyobb lázadó. Hidegen hagyták fia újító elképzelései, a szobájában monarchiás biedermeier bútorok, antik gyertyatartók közt éldegélt. A házat egy órás túra keretében lehet végigjárni, fotózni tilos, viszont a lelkes idegenvezető mindent elmond, és minden kérdésre válaszol. Akkor is dől belőle a szó, amikor kilépünk és megkérdezem, mi van a két szélső lakással. „Ó, az egyikben már vagy húsz éve él egy család, a másik tavaly cserélt gazdát, 1.7 millió fontért. Csinos összeg. Csak hát nem tudom, mennyire jó, hogy a függönyt mindig be kell húzni a turisták miatt.”

The Magdala Pub (2a South Hill Park, London, NW3 2SB)

A Goldfinger ház csak a kultúrszomjat csillapítja, sörért a pár perc sétára lévő Magdala Pubba kell menni. Biztos a mi Ernőnk is ivott itt, ha épp olyanja volt, de nem miatta lett a londoni folklór része. 1955 óta Ruth Ellis nevével kapcsolódik össze.

A szőke, walesi nő nightclub hosztesz volt. Nem az a klasszikus szépség, de kétségkívül kihívó jelenség, több felsőbb osztálybéli hódolóval. Volt benne valami Marilyn Monroe-s, persze kicsit közönségesebb kiadásban. Biztos romlásba vitt pár pasit. Meg azok is őt. Több szálon futtatott románcokat, 1955 tavaszán épp David Blakely autóversenyző és Desmond Cussen cégigazgató volt érdekelt a tenderben. Utóbbi adta neki a pisztolyt, amivel áprilisban, húsvét vasárnapján a pub előtt agyonlőtte az előbbit. David Blakely erőszakos ember hírében állt, és csalta is Ellist.

Április 10-én, este fél tízkor a pub előtt várt Blakely-re. Mikor az kijött Clive Gunnel nevű barátjával, ráköszönt. A férfi nem akarta észrevenni. Még rá is kiáltott, de az csak tovább kotorászott kocsi kulcsa után. Ekkor került elő a retikülből a revolver. Az első golyó célt tévesztett, a másodiktól az aszfaltra zuhant, a harmadik-negyedik-ötödiket már közvetlen közelről kapta. Az utolsó a járdáról pattant vissza. A sokkos állapotban lévő nő aztán odafordult a férfi – nyilván szintén sokkos - barátjához: „Clive, hívnád a rendőrséget? Kicsit össze vagyok zavarodva.”

A sajtó és a nagyközönség kegyelmet követelt, ő viszont nem adott sok választást bíráinak: azt vallotta, előre megfontolt szándékkal gyilkolt. Ruth Ellis volt az utolsó nő, akit felakasztottak Angliában. És Albert Pierrepoint az utolsó angol hóhér tette nyakába a kötelet. (A 2005-ös Pierrepoint című filmnek is ez az egyik központi jelenete.)

A pub külső falán ma is látható két golyónyom. Belül is kicsit olyan, mintha megállt volna az idő az ötvenes években. Minden rusztikus, darabos és barna, semmi viktoriánus csicsa, a pult alatt kis akasztók, ahova az aktatáskát lehet tenni. A söntés is puritán, csak a szokásos sörök, meg kötelező szeszek. Egy 1868-as ütközetről kapta a nevét, a britek ekkor foglalták el Magdala erődjét az abesszinoktól, a dicső tettet festmény hirdeti a falon. Persze Ruth Ellisről is van bekeretezett kép, alatta röviden összefoglalva a sztori. Az éttermi rész nagyon zsúfolt (éppen ebédidőben vagyunk), a bár oldalon szerencsére senki. Festett üvegablakok, printek a régi Hampsteadről, középen vaskallandó, ami működik (legalábbis a szórólap képei alapján). Hétfőn kvíz esték vannak, pénteken pedig a viccmesélőké a terep.

Amikor kimegyek dohányozni, éppen faltapogatókba ütközöm. „Az egyik golyó a betonba fúródott, annak is itt kell lennie valahol” – magyarázza egy fiú egy kamerás csajnak meg az unatkozó barátnőjének.

Kövesd a Victorianát a Facebookon is!