victoriana

Hogy mi az East End? Azt pontosan senki nem tudja. Vagyis mindenki másképp tudja. Még azt is, hol kezdődik és végződik egyáltalán. Az elnevezés egészen új, csak 1880 körül keletkezett, amikor az iparosodott, viktoriánus London már annyira megnőtt, hogy szükség volt nevekre, amik megkülönböztetik egymástól a nagyobb városrészeket. Mindegy, ne bonyolítsuk a dolgot, maradjunk annyiban, hogy az East End mindaz, ami nem a West End. Cockneyk, dokkok, munkásosztály, szegénység, bevándorlók, kommunisták, járványok, bűn, mocsok, erőszak és persze sok romantika – nagyjából ez az East End története.

Az East End leghíresebb alakja minden bizonnyal Hasfelmetsző Jack volt. Róla már mindenki hallott, sztoriját mindenki ismeri (az igazságot pedig senki se tudja), úgyhogy hagyjuk is őt. Rajta kívül is vannak itt még legendák, bőven.

Egy viktoriánus sztárfreak – az Elefántember

Mint például Joseph Merrick, az Elefántember. Akitől legalább annyian féltek és irtóztak, mint a Hasfelmetszőtől, legalábbis eleinte. Pedig ő nem bántott senkit. És róla mindenki tudta, hogy kicsoda.

Merrick Leicesterben született, 1862-ben. Teljesen normális csecsemőként jött a világra, és egy ideig rendben fejlődött csak 21 hónaposan kezdett teste deformálódni. Bőre megnyúlt, karja megnőtt, púpok és kinövések jelentek meg fején és hátán. Lábai bumfordira dagadtak, egyik keze kétszer akkora lett, mint a másik. És ha még ez sem lett volna elég: gyerekkorában elesett, megütötte a csípőjét, innentől az is rendellenes lett. Imádott anyja 11 éves korában meghalt, apja mostohát hozott a házhoz, aki rendszeresen gyötörte Josephet, mintha nem lett volna neki elég baja.

A torz gyerek otthagyta az iskolát, megpróbált dolgozni, pénzt keresni. Egy szivargyárban helyezkedett el, de ujjai idővel annyira megduzzadtak, hogy nem tudta megsodorni a dohány rudakat. Még házaló ügynökként is kipróbálta magát, el lehet képzelni, mekkora sikerrel. Már az is csoda volt, ha ajtót nyitottak neki.

Apjáék utáltak, az utcán csúfolták, munkát nem nagyon kapott – tulajdonképpen teljesen racionális döntést hozott, amikor csatlakozott egy utazó freak show-hoz. Az efféle látványosságok nagy népszerűségnek örvendtek a viktoriánus Angliában. Az Emberi Csontváz, a Kutya Fejű Fiú, a Világ Legcsúnyább Nője, a Léggömb Fejű Gyermek, a Karnélküli Csoda és társaik tömegeket vonzottak. Persze leginkább az alsóbb társadalmi osztályok szórakozása volt az ilyesmi. Menedzsere elnevezte Merricket Elefántembernek, és mivel egy jó show-hoz sztori is kell, az is hamar megszületett: terhes anyját megtaposta egy elefánt, így lett szörny az újszülöttből.

Amikor a „Szörnyű Elefánt Ember” Londonban turnézott, a Whitechapel Road 123. szám alatt egy üzlethelyiségben mutogatták. A megszorult kereskedők gyakran adták ki ilyen célra boltjaikat. Az épület és az üzlet ma is megvan, jelenleg UKAY International Saree Centre-nek hívják, indiai ruhákat, szárikat árulnak benne. Illeszkedik a környék új lakóinak igényeihez.

A bolttal pont szemközt, a Whitechapel Road túloldalán áll a Royal London Hospital épülete. Itt volt sebész Dr. Frederick Treves (lásd fent), aki felfedezte magának az Elefántembert. Elment a Whitechapel Road 123-ba, megnézte az előadást, majd fizetett Merrick főnökének, hogy magával vihesse és tanulmányozhassa. Fotókat készített róla, és egy rendhagyó előadás keretében be is mutatta kollégáinak.

Az Elefántember az utolsó sztárfreakek egyike volt. Akkor tűnt fel, amikor az ilyen műsorok már kezdtek kimenni a divatból Britanniában. Az egykoron oly népszerű freak showk 1885 körül már barbár és alantas látványosságnak számítottak, a Whitchapel Road-i bemutatótermet is bezárta a rendőrség. Merrick elment Európába turnézni, ott még volt piaca az ilyesminek. Bejárt pár országot, Ausztria-Magyarország területén viszont nem lépett fel, legalábbis nincs erről adat. Sajnos, szomorú vége lett a hakninak: egy olasz showman, bizonyos Farrari, aki Európában futtatta, kirabolta és magára hagyta Merricket Brüsszelben. Szegény Elefántember csuklyával a fején, nagy kalandok árán jutott vissza Londonba. A Liverpool Street pályaudvaron valaki lekapta a fejéről a maszkot, és a tömeg inzultálni kezdte. A kiérkező rendőr megtalálta nála Dr. Treves névjegykártyáját, értesítette az orvost. Így került vissza Merrick a Royal London Hospitalba - és a biztonságba.

A kórházban saját szobát kapott, Dr. Treves pedig sokat foglalkozott vele. Az Elefántemberről idővel kiderült, hogy egészen kulturált ember. Verseket írogatott, makettet készített, megtanult szépen társalogni. Kíváncsiak lettek rá az emberek, jobb körökben is terjedt a híre, egyre többen keresték fel kórházi otthonában. Divatba jött a társasági életben, sikk lett őt meglátogatni. A lepukkant lebujok látványosságából a viktoriánus elit kedvenc játékszörnye lett. „Szörnyű Elefántemberből” egy érző szívű, jó modorú, kulturáltan társalgó szörnyeteggé vált. Tényleg már csak egy szépség hiányzott mellőle. Még Viktória királynő első fia, a trónörökös Eduárd és felesége, Alexandra hercegnő is meglátogatta. A walesi hercegtől egy ezüst zsebórát kapott ajándékba, a hercegnő pedig minden karácsonykor küldött neki üdvözlőlapot. Egyik nagy álma is teljesült: páholyból nézhetett végig egy színházi előadást.

Az Elefántember mindig ülve aludt, fejét felhúzott térdeire hajtva. Nem tudott úgy pihenni, mint a többi ember, mert azzal a halált kockáztatta volna - fejének súlya könnyedén eltörhette a nyakát. Joseph Merrick mindig normális ember akart lenni, ez volt a legnagyobb vágya az életben. Gyakran mondogatta, szeretne egyszer úgy aludni, ahogy mások.

1890. április 11-én délben megebédelt, csevegett még kicsit a nővérekkel, majd visszavonult a szobájába. És életében először úgy feküdt le aludni, mint a többi ember. Két óra múlva holtan találtak rá. Valószínűleg gyorsan és fájdalommentesen jött a halál. 27 éves volt.

Merrick tisztában volt azzal, hogy sorsa halála után is ugyanaz lesz, mint életében volt. Néha beszélt arról, hogyan fog majd mutatni egy nagy üveg alkoholban. És valóban. Csontváza most a London Royal Hospitalban tekinthető meg. Ha bemegyünk a kórház múzeumába a Newark Streeten, megnézhetjük a maszkját, amit fejére húzott, amikor utazott, hogy ne keltsen nagy riadalmat, egyik levelét, vagy a makettet, amit a Mainzi katedrálisról készített. (A múzeum ingyenes, hétfőnként zárva).

David Lynch 1980-ban készített egy egészen megkapó, fekete-fehér filmet az Elefántember életéről, David Bowie pedig egy Broadway darabban alakította Joseph Merricket. Johnny Depp Los Angeles-i irodájának dísze egy életnagyságú replika az Elefántember csontvázáról. („Voltam a múzeumban, ahol a dolgait tartják. Ki van állítva az egyik verse is, amit az életéről írt. Az a fickó mély volt, és nagyon, nagyon tehetséges” – nyilatkozta a Vanity Fairnek). Michael Jackson, a popvilág legnagyobb freakje, az igazit is meg akarta szerezni. 1987-ben egymillió dollárt kínált a csontokért a Royal London Hospitalnak. A kórház nem adta el, kegyeleti okokból.

A Kray fivérek, a glamúr gengszterek

A Whitechapel Roadnak nem ez az egyetlen sztorija. Csak néhány lépést kell tenni az egykori üzlettől, ahol az Elefántemberen lehetett szörnyülködni pár pennyért, és belefutunk a The Grave Maurice pubba. Vagyis, abba már nem. Egy Paddy Power fogadóiroda van a kocsma helyén, az üzlet feletti házfalon még kivehető az egykori pub felirat. A The Grave Maurice Ronnie és Reggie Kray egyik kedvenc pubja volt, gyakran szövögettek itt terveket, mi lesz a legújabb akció, kit kell sürgősen befenyíteni.

A Kray ikrek, Ronald "Ronnie" és Reginald "Reggie" Kray, 1933 októberében születtek Hoxtonban, 10 percnyi különbséggel. A háborút megúszta a család, nem bombázták ki őket, apuka meg a pincében bujdosva úszta meg a besorozást. A fivérek szépen cseperedtek, 16 évesen már úgy néztek ki, mintha 26 évesek lennének. Majomszeretettel csüngtek imádott édesanyjukon. Másik hobbijuk az erőszak volt. Sikeres amatőr bokszolók voltak, aztán rájöttek, a bűnözés jobban fizet, mint a sport. Kis testi sértés, fegyveres rablás, gyújtogatás, védelmi pénzek – így kezdődött a történet. Pár év múlva már birodalmat építettek. Amit továbbra is az East Endről, a Vallance Road 178. szám alatti családi otthonból irányítottak, ahová még 1938-ban költöztek. (A ház már nincs meg, valamikor a nyolcvanas-kilencvenes években bonthatták le, modernebb lakások vannak a helyén.)

Az illegitim pénzt persze legitim módon fialtatták, nightclubjaik voltak és testőr-kölcsönzőjük – még Frank Sinatra is bérelt bodyguardokat cégüktől. Nem ő volt az egyetlen híresség, akivel jóban voltak. Diana Dors vagy Barbara Windsor ugyanúgy szívesen mutatkozott a celeb gengszterekkel, ahogy konzervatív és munkáspárti képviselők is. Az ikonizálódáshoz persze hozzájárultak David Bailey glamúr-fotói is (lásd lent), amiket 1965-ben csinált a testvérpárról. (Nem csak Krayék bűnöztek akkoriban, Dél-Londont a Richardson gang irányította. Csak ők valahogy nem keresték a publicitást, legendájuk is elhalványult.) „Micsoda idők voltak! A hatvanas évek szvingelt. A Beatles és a Stones uralta a popzenét. A Carnaby Street uralta a divatot. Én és a tesóm pedig Londont uraltuk. Senki nem mert hozzánk nyúlni” – nosztalgiázott Ronnie Kray 1994-ben megjelent önéletrajzi könyvében. És egy ideig valóban érinthetetlenek voltak. Csak aztán túl messzire mentek. Egyik riválisukat, George Cornellt, egy pubban lőtte fejbe Ronnie, a nagyközönség szeme láttára. Jack „The Hat” McVitie-t – ő a Kray banda tagja volt, csak nem tudott bizonyos pénzekkel elszámolni - Reggie szurkálta halálra, de állítólag úgy, hogy kifordult a hasából a mája, azt külön kellett lehúzni a vécén.

A gyilkosságok 1966-ban és ’67-ben történtek, az igazságszolgáltatásnak két évébe telt, mire sikerült vádat emelni ellenük. Lassan gyűltek a bizonyítékok, nem volt kifejezett életbiztosítás a Krayek ellen tanúskodni. Mindketten a börtönben rohadtak meg, illetve, csak majdnem, mert a rákos Reggie-t 2000-ben, 67 évesen szabadlábra helyezték. Nyolc hete volt még hátra az életből. A tesók 1982-ben voltak utoljára együtt, amikor kiengedték őket - a legszigorúbb felügyelet mellett - imádott anyjuk, Violet temetésére.

A fivérek már rég a föld alatt vannak, mítoszuk túlélte őket. Morrissey nagy rajongó, 1989-es The Last of the International Playboys című dalában Ronnie-nak és Regnek is szentel egy-egy sort („Reggie Kray, hallottál már rólam? Ronnie Kray, ismersz engem? Ó, csak azt ne mondd, hogy nem, kérlek, mondd, hogy igen!”), Sunny című 1995-ös kislemezének borítóján (fent) pedig az akkor még működő The Grave Maurice előtt pózol. Ronnie Kray temetésére koszorút küldött 1995-ben, tavaly megjelent önéletrajzi könyvében pedig tulajdonképpen az establishment áldozataiként mutatja be az ikreket, akiknek az volt az igazi bűnük, hogy proligyerekként megcsinálták magukat. Hát, ez is egy vélemény.

Ronnie Kray felbukkan a Blur Charmless Man című slágerének szövegében is („Ronnie Kray szeretett volna lenni, csak hát nem úgy alakultak a dolgok”), Ray Davies pedig egyik szólószámában sorolja őket a londoni legendák közé (London Song). És ahogy a Hasfelmetsző Jack, vagy az Elefántember, úgy a Kray fivérek sem kerülhették el a megfilmesítést. 1990-ben készült mozi az életükről, a tesókat a szintén „proliból milliomos” Spandau Ballet-s Kemp fivérek alakították. Kempék amúgy bűbájos pofák, még akkor is kötelezően elmondták minden interjúban, hogy ők csak egyszerű munkásgyerekek Észak-Londonból, amikor már rég nagypályán űzték a burzsi-burzsit - Kensingtonban és Chelsea-ben laktak, a Bahamákon stúdióztak, és a klipekben sem adták Armani öltönynél alább. „Krayék is igazi popsztárok voltak. Csak ők nem hangszeren játszottak, hanem verekedtek” – nyilatkozta Gary Kemp.

The Blind Beggar - 337 Whitechapel Rd

A The Grave Maurice már rég a múlté, de pár házzal arrébb, a Whitechapel Road és a Cambridge Heath Road sarkán a Blind Beggar még tartja magát. 1894-ben nyílt meg, idén 120 éves. Szintén Kray pub, ráadásul a leghíresebb. 1966. március 9-én Ronnie Kray éppen egy East End-i pubban kortyolgatta a sörét, amikor kapott egy tippet, hogy a George Cornell a Blind Beggar-ban iszik. Neki már nagyon sok volt a rovásán. Nem csak hogy a rivális Richardson gang tagja volt, de pár hónappal korábban „dagadt buzinak” titulálta Ronnie-t. És ebből a dagadt nem is volt igaz! (Na jó, legyünk pontosak, Ronnie Kray biszexuálisnak vallotta magát.). Hívatta a sofőrét, kocsiba vágódott - beugrott útközben még egy másik pubba, ahol fegyvereket tartott - és a Blind Beggarba hajtatott. „Nicsak, ki van itt?!” – üdvözölte, kicsit gúnyosan, Cornell ellenségét. Egészen közelről kapta fejébe a golyót.

1966 tavaszán a Walker Brothers-től a The Sun Ain’t Gonna Shine Anymore volt a menő sláger. Épp ezt a számot játszotta valaki a zenegépen. „Na, a Nap neki már tényleg nem fog kisütni” – jegyezte meg a frappáns lezárásokra mindig fogékony Ronnie Kray. Így tartja legalábbis az egyik legenda, az ötszáz közül. De ha már jópofa mondások: van az a vicc, hogy a Blind Beggar minden bizonnyal a legnagyobb pub a világon. Mert legalább háromezer ember állította már, hogy épp ott ivott aznap este, amikor a híres gyilkosság történt. Mondjuk ehhez képest külön érdekes, hogy Ronnie Krayt évekig nem tudták bíróság elé állítani a bűntett miatt, mert nem volt ember az East Enden, aki tanúskodott volna ellene.

Hétfő dél körül a Blind Beggar nem túl hangos, négyen vannak még rajtunk kívül. Turbánok, csadorok, burkák és homlokpöttyök haladnak el az utcai ablak előtt, bent csak fehérek ülnek. Két törzsvendég a pultot támasztja és a jól kinéző francia pincércsajnak bennfenteskedik. A falon bekeretezett fotókon képek az ikrekről, egyiken egy helyszínrajz a gyilkosságról, felborult bárszékkel és összetört söröskorsóval. A körberajzolt holttest fejéből még a vér is csorog. Blind Beggar póló 15 fontért kapható, a Krays dvd húszba kerül, a londoni Kray útikalauz három fontért vihető. Egyszerű, szerény, rusztikus fabelső, a kisteremben egy biliárdasztallal. Nincs ráírva, hogy a Kray fivérek is ezzel játszottak.

Miközben az ember a sörét kortyolgatja, elmereng azon, mennyit változott a világ a hatvanas évek óta. Mi lenne ma az egykor oly rettegett Kray fivérekkel, 2014 Londonjában? Az ukrán, a török vagy az orosz maffia valószínűleg a hasát fogná a röhögéstől.