Sajnos, tegnap leszakadt a fél mennyezet

0 Komment
0 Reblog

Marx kezdte, Ho Si Minh pedig egyike volt, aki folytatta – de aki nélkül nincs kommunizmus, az Vladimir Iljics Lenin. Neki sem maradt ki London. 1902 és 1911 között hatszor járt itt, egy időben itt is élt.

Pályája kicsit hasonlít Marxéhoz. Ő is úgy lett a munkásosztály hőse, hogy lapátot nemigen fogott kezébe életében. Tehetős középosztálybeli származás, jogi egyetem, nemesi családból származó feleség. A forradalmár hevületű fiatalembert leküldi az anyja vidékre, úgy 900 kilométerre mindentől, hátha kicsit lehiggad a parasztok között. De nem. Európai körút huszonévesen, svájci spa édesanyja pénzéből, emigráció Zürichben, Krakkóban, Párizsban (a francia fővárosban tágas nagypolgári lakás az otthona, villannyal és központi fűtéssel). Beteg feleségének, Nágyának, Bernben intézi a szemműtétet, kicsit kimerült szeretőjét, Inesszát egy kaukázusi hegyi szanatóriumba utalja, majd Szocsiba küldi pihenni, de közben mindkét nő megismeri, milyen az ellátás a svájci Sörenberg gyógyüdülőjében – többek között ezek voltak a stációk, mielőtt Lenin a nincstelen, kizsákmányolt proletárok élére állt volna.

Lenin és felesége, Nagyezsda Krupszkaja 1902-ben jött először Londonba. Islingtonban, a Holford Square-en laktak, Richter álnéven. Itt biztonságban voltak a cári titkosrendőrségtől, viszonylag nyugodtan élhettek és szervezkedhettek. Nagyezsda visszaemlékezéseiben részletesen beszámolt londoni mindennapjaikról.

A beilleszkedés eleinte kicsit nehezen ment. Mindketten a börtönben, illetve a szibériai száműzetésben tanultak meg angolul, könyvek segítségével. Beszélt angolt korábban sosem hallottak. Miután leszálltak a Liverpool Street-i pályaudvaron az volt az első meglepetés, hogy egy kukkot sem értenek abból, amit az emberek beszélnek, ahogy őket sem érti senki. A Hyde parkba jártak ki hallgatni a szónokokat, figyelték, hogy ejtik ki a szavakat. Lenin később hirdetés útján talált olyan helyit, aki angol beszédórákat ad neki, oroszért cserébe.

Mit csináltak még? Voltak színházban, megnézték a Nemzeti Galériát, az állatkertet, a Természettudományi Múzeumot, és felkeresték persze Marx sírját is a Highgate temetőben. Lenin imádta az emeletes busz felső szintjéről bámulni a várost, az angol konyhát viszont nem nagyon vette be a gyomra. Sok látogatót fogadtak, aktivistákat, emigránsokat, forradalmárokat, és gyakran látogatták a munkásgyűléseket. Voltak szocialista templomban is. Londonban még ilyenek is voltak akkoriban. Papok helyett szocialisták prédikáltak, kicsit sajátosan értelmezve a Bibliát. Az egyiptomi kivonulás az tulajdonképpen olyan, mint amikor a munkások vonulnak ki a kapitalizmusból. Vezess ki minket, Ó Uram, a kapitalizmusból, jöjjön el a szocializmus országa – ilyesmik hangzottak el a szószékről.

A ház, ahol Leninék laktak 1902-ben, már nincs meg. Rég lebontották az egész utcát. Egy masszív, modernista épület éktelenkedik az egykori viktoriánus háztömb helyén. Aminek szintén megvan a maga különös története.

Lenin Court helyett Bevin Court

A harmincas-negyvenes években egyre agresszívabb Hitler miatt a szovjetek és az angolok egymás mellé sodródtak, kényszerszövetségesek lettek. Nyilván politikai gesztust akart gyakorolni a londoni városvezetés, amikor úgy döntött, a Holford Squaren, az egykori Lenin-ház helyén felépítendő új lakóépületet egy szovjet konstruktivista építész, Berthold Lubetkin tervezze, és az elkészült projektnek Lenin Court legyen a neve. Az építkezés - a háború miatt is - lassan haladt, de a helyi kommunisták addig is járhattak zarándokolni oda, mert Lubetkin 1942-ben egy Lenin emlékművet is készített a térre. Amit hamarosan 24 órás rendőri védelemmel kellett ellátni, mert Oswald Mosley hívei is gyakran felkeresték.

Aztán a II. világháborúnak vége lett, jött helyette a hidegháború. Ekkor fejezték be az építkezést – csak a Lenin név már nem csengett annyira jól 1954-ben. Az elkészült épületet végül Lenin Court helyett Bevin Courtnak nevezték el – Ernest Bevin, a híresen anti-kommunista angol külügyminiszter után. Lubetkin meg jobbnak látta eltüntetni az emlékművét, mielőtt valaki végleg lerombolja, mert arra 1945 után már nem felügyelt rendőr. Darut bérelt, kiemelte helyéről és eltemette valahol az épület alagsorába.

A Bevin Court ma is lakóház. Egy 44 négyzetméteres, kétszobás lakás ára 300 ezer font körül kezdődik. Lubetkin neve és a ház Grade II. minősítése mindig szerepel a hirdetésekben. És úgy tűnik, normális népek laknak benne, a kaput legalábbis zárják rendesen. Így nem tudok bejutni. Kicsit téblábolok a ház előtt, a fényképezőgépemmel bíbelődök, szerencsére pár perc múlva épp jön ki egy lakó, így be tudok surranni. Igazából nincs bent sok látnivaló, rideg és hideg konstruktivista épület. A fő attrakció a kicsit old school-sci-fi lépcsőház.

A bejáratnál viszont van egy freskó, amit Lubetkin munkatársa, a brit Peter Yates készített még 1954-ben. A falfestmény Finsbury címeréből vesz elemeket (szárnyas bika, delfin és a Temze), a baloldali templom valószínűleg a középkori Szent János templomot reprezentálja, a kút pedig Clerkenwellre utal. Nincs már túl jó állapotban, a hat évtized megtette a hatását, itt-ott málladozik, néhol egészen ütött-kopott, graffiti is csúnyítja. Az épület 1988 óta védettséget élvez, talán egyszer sor kerül rá, hogy restaurálják.

Csak pár lépésnyire van innen a Percy Circus, ahol Lenin 1905-ben lakott. Kék tábla is van a falon, csak ez a ház már nem az a ház. Az eredetit 1941-ben bombatalálat érte.

A Marx könyvtár

London szabadságot adott Leninnek és hozzáférést könyvekhez - ő el is kezdte írni műveit a világkapitalizmus megdöntéséről. Délelőtt a British Múzeum könyvtárába járt Marx műveit tanulmányozni, délután pedig az Iszkra (Szikra) nevű kommunista lapot szerkesztette Clerkenwell Greenben.

Ideális helyen. Történelmileg úgy alakult, hogy Clerkenwell valahogy mindig balos, nonkomfomista környék volt. Wat Tyler parasztfelkelői, Lollard eretnekek, chartisták, marxisták, kommunisták, ír republikánusok, forradalmárok - Clerkenwell története gyakorlatilag egyenlő a radikalizmus történetével. Egy időben hellyel-közzel minden protest menet, demonstráció és felvonulás innen indult. A balos hagyomány a világháború után is folytatódott, sokáig itt volt a Guardian és az Observer szerkesztősége. Még Dickens leghíresebb könyvében is szerepet kap – az Agyafúrt Vagány a Clerkenwell Green-i piacon vezeti be Twist Olivért a zsebtolvajlás rejtelmeibe. (Az író jól ismerte a környéket, maga is lakott errefelé. Ha már itt tartunk, van Clerkenwellben egy Betsey Trotwood nevű pub is. Miss Trotwood a címszereplő nagynénje a Copperfield Dávid című regényben.). Manapság persze már nem a radikális, inkább a trendi balosság a menő Clerkenwellben, tele van divatos bárocskákkal, éttermekkel, klubokkal, London első gasztropubja, az Eagle is itt nyílt meg 1991-ben.

A Clerkenwell Green 37 szám alatt, egy szép, György-korabeli házban található a Marx Memorial Library. Az épületet 1738-ban húzták fel és eredetileg iskola volt. 1892-ben az első brit szocialista sajtó, a Twentieth Century Press működött benne, 1902 és 1903 között pedig itt szerkesztette Lenin kommunista fanzinjét. Könyvtár 1933-ban, Marx halálának 50. évfordulóján lett belőle, a náci könyvégetések elleni tiltakozásul. A könyvtár 150 ezer kötetnyi balos irodalmat őriz, és még az árakban is ragaszkodik a szocialista elvekhez – mindössze 10 font az éves tagsági díj, nyugdíjasoknak csak öt.

Kicsit olyan az egész, mintha még mindig illegalitásban működne a mozgalom - a házon semmi nem jelzi, hogy ez egy könyvtár, az ajtó melletti csengőn nincs felirat. Garantáltan csak az találja meg, aki keresi. És időben keresi – a könyvtár ugyanis csak hétfőtől-csütörtökig, délután 1 és 2 között tart nyitva. Pontban egykor csengetek. Egy női hang válaszol a kaputelefonban. „Igen?” „Jó napot, jöttem megnézni a könyvtárat. Úgy tudom, egytől nyitva van.” „Rendben, mindjárt lemegy valaki kinyitni.”

Egy negyvenes, szikár, kopaszodó alak nyit ajtót. Félig indiainak vagy pakisztáninak tippelem. Felmegyünk az első szintre. Rajta kívül egy nő van még az épületben, az oldalsó kis irodában rendezget valamit, vele beszéltem az előbb. „Ez itt a könyvtár. Nézzen körül! Mit szeretne tudni?” – kérdezi a férfi, majd elkezd magyarázni Marxról és a kommunizmusról.

Nem tudok teljesen odafigyelni, mert teljesen leköt egy hatalmas freskó az olvasóterem falán. Bal szélen Robert Owens, Engels és Marx, jobboldalon Lenin és William Morris, alul chartisták, munkások, parasztok. Középen egy átszellemült arcú, félmeztelen, izmos munkás tör fel a föld alól. Egyik kezével a Marble Archt és a Szent Pál Bazilikát, másikkal a Big Bent és a Parlamentet dönti romba. Az összedőlő kapitalista világ törmelékei alatt papok, bankárok, rendőrök, arisztokraták. Egészen elképesztő. Egy John Hastings nevű ember festette, aki Diego Rivera mexikói freskóművész tanítványa volt. A történelmi alakokat képekről másolta a munkás modelljeként egy walesi bányászt használt. Érdekes ember lehetett. Teljes neve Francis John Clarence Westenra Plantagenet Hastings volt, titulusa pedig Huntingdon 16. Earlje. Etonban és Oxfordban járt iskolába. Tagja volt az egyetemi lovaspóló csapatnak is.

Vendéglátóm nagy lelkesedéssel magyarázza, ki kicsoda a képen, mi mit jelent, én azért néha közbevetem, hogy úgy nagyjából képben vagyok, még ebben nőttem fel. „Van még itt más látnivaló is, jöjjön utánam!” – ajánlja fel. Egy kis szobába vezet, ahol egykor Lenin ült és dolgozott. „Az asztal nem eredeti, de a kartoték-fiók már akkor is itt volt." A folyosón Európa térkép lóg, kis nyilak mutatják, Londonból melyik városba csempészték az ügynökök a Szikrát, meg az egyéb kommunista underground irodalmat. Budapest nincs rajta, kimaradt a szórásból - a Monarchián belül csak Bécsig jutott a lap. A fogason szakadozó bőrkabát - „még Dimitrové volt.” Azt is megtudom, hogy Marx maga sosem járt az épületben, de a könyvtár egyik legfontosabb ereklyéje egy eredeti kiadású Tőke, ami még Engelsé volt, dedikált példány ráadásul. Eleanor Marx viszont megfordult itt többször is, amikor még a Twentieth Century Press üzemelt a házban. Életéről már darabot is bemutattak a könyvtárban, az a Frances de la Tour alakította Eleanort, aki Olympe Maxime volt valamelyik Harry Potter-filmben.

Visszatérünk a könyvtárba, megkérdezem, vannak-e könyvek a magyar kommunizmusról. „Kell, hogy legyenek. Nézzük meg a katalógust!” Rövid keresés után már kalauzol is a hetedik polchoz. Tényleg van itt minden. Legalább 20-30 magyar témájú könyv. János Kádár: Socialism and Democracy in Hungary; Ferenc Pölöskei: Hungary After Two Revolutions (1919-1922); Rezső Nyers: The Cooperative Movement in Hungary; Istvan Sötér: The Dillemma of Literary Science; I. Kovács: New Elements in the Evolution of Socialism, és így tovább, nagy részüknek még a címét sem ismerem. Mint kiderül, pár eredeti Lukácsuk is van.

Megkérdezem, mennyien járnak ide? „Nagyon sokan. Iskolák is jönnek, amikor a szovjet forradalomról tanulnak. Pár egyetemmel is kapcsolatban állunk. Kubából és Kínából is voltak már itt szervezetek.”

Búcsúzásul veszek egy kiadványt öt fontért, amelyet a könyvtár fennállásának 75 évfordulójára adtak ki és szerényen csak 75 év felvilágosodás a címe. Benne a könyvtár, Marx meg a brit munkásmozgalom története, képekkel gazdagon illusztrálva. Kapok még ajándékba egy képeslapot Lenin íróasztaláról.

De hol ivott Lenin?

A Szikra szerkesztősége 1903-ban úgy döntött, Londonból Genfbe teszi át székhelyét. Állítólag egyedül csak Lenin szavazott ellene. A forradalmár azonban még ötször visszatért a városba. 1905-ben és 1907-ben például egy bolsevik kongresszus miatt. Itt volt mindenki, aki számított (illetve, aki később majd számítani fog): Trockij, Plehanov, Akszelrod, Zaszulics, Martov, Sztálin, Zinovjev, Kamenyev, Maxim Gorkij és Rosa Luxemburg. Főleg Stepneyben és Whitechapelben szálltak meg az underground forradalmárok, kivéve Lenint és Plehanovot – ők inkább a jóval burzsoább Bloomsburyt választották. (Érdekes módon Lenin mindig csak jó helyen lakott Londonban, a proli East End valahogy kimaradt neki.). Miután a kongresszuson megvitatták, hogy is kellene szebbé, jobbá tenni a világot, jöhettek a fakultatív programok: közös zarándoklat Marx sírjához és az ivászat.

A források szerint a Clerkenwell-i The Crown and Woolpackban poharazgattak a bolsi küldöttek, meg a Gray’s Inn Roadon lévő The Pindar Of Wakefieldben. Előbbi már nincs meg, egy fodrászszalon bitorolja a helyét, a Pindar viszont most is üzemel. Csak már nem ez a neve, 1992 óta The Water Rats-nak hívják. Elsősorban koncertpubként híres. Itt volt többek közt Bob Dylan és az Oasis első londoni koncertje is, száz évvel korábban pedig még a music hall volt a fő profil. A The Water Rats neve ma is jól cseng, bár nem mindenki van oda érte. A kezdő/amatőr bandák gázsit nem kapnak, sőt, gyakran nekik kell fizetniük, ha fel akarnak lépni.

Dél körül érek a helyhez, amikor már nyitva kéne lennie. De az ajtó zárva. Pedig vannak bent emberek. Integetek kicsit az ablakon keresztül, mire kilép egy munkásruhás férfi, és közli, hogy sajnos most nincsenek nyitva, mert tegnap leszakadt a fél mennyezet, azt takarítják el. Hát azért ez igen szép. Ha már a zenekarok fizetnek, hogy itt játszhassanak, legalább költhetne a hely arra, hogy ne dőljön össze a helyiség.

A Water Rats így kimarad, de nem baj, van más hely, ami a témához passzol. A The Crown Tavern Clerkenwell Greenben. Amelyről az járja, hogy Lenin és Sztálin ivott itt. Sőt, itt találkoztak életükben először. Mítosznak, legendának kitűnő, persze nem biztos, hogy igaz. Vannak, akik úgy tudják, Sztálin nem volt ott az 1905-ös kongresszuson, Leninnel csak 1906 januárjában egy finnországi gyűlésen beszélt először. Lenin viszont biztosan ivott itt, hiszen a pub pont az egykori Szikra szerkesztőség mellett található.

A Crown Tavern - amit Lenin idejében még The Crown and Anchornak hívtak - egy csinos, kulturált kocsma és jóval nagyobb, mint ahogy kívülről látszik. Persze már rég behódolt a trendnek, minden szép, nett, tiszta, tökéletes, kiszámítható - és kicsit unalmas - a berendezéstől kezdve a borlapon át az ételekig, ahogy az egy gasztropubhoz illik. Rusztikus, nagydarab faasztalok, műbőr kanapé, fotelek és bárszékek, a bárpulton és minden asztalon vágott virág. A legszebb a nagyóra a pult felett. A Lenin-legendára viszont egyáltalán nem játszik rá. Valószínűleg nincs is erre szüksége.

A rádióból Brett Anderson énekel patetikus hangon, nem tudom, hogy ez még Suede vagy már szóló, mert úgy a harmadik lemez után elvesztettem a fonalat. Jöhetne inkább David Bowie-tól a Life on Mars?, amiben munkások mellett Lennonról is énekel, de úgy ejti ki, hogy az Lenin is lehetne nyugodtan.(„Now the workers have struck for fame, 'Cause Lennon's on sale again”). Vagy mondjuk a Stranglerstől a No More Heroes, amely Lev Trockij sorsán lamentál. („Mi történt Lev Trockijjal? Jégcsákányt vágtak bele.”)

A kocsma rész csak szimplán szép, az Apollo Lounge nevű felső étterem viszont kifejezetten pazar, impozáns tükörrel, működő kandallóval és látványos kristálycsillárral. Egykoron Apollo Concert Hallnak hívták és fontos music hall helyszín volt. A szalon bejáratánál két sárguló, bekeretezett koncertplakát emlékeztet az egykori dicsőségre. Filmesek is felfedezték már maguknak, az Egy botrány részletei című 2006-os dráma pár jelenete itt játszódik. A pub maga pedig a Hal neve Wanda című vígjátékban tűnik fel, igaz, csak kívülről mutatják egy pillanatra. 1988-ban még nem fehér, hanem világosbarna volt az épület.

Kifelé menet megkérdezem a pultost, igaz-e, hogy itt ivott Lenin és Sztálin. „Nem tudom, elég új vagyok itt. De hallottam már erről. Legjobb, ha megkérdezi a szomszédban, a Marx könyvtárban. Ők csak tudják.”

Nem tudja, hogy onnan jövök. És hogy kifelé menet ott is megkérdeztem. „Elképzelhető! De tudja mit, legjobb, ha megkérdezi a pubban!” – volt a válasz.

Ha valakit a Crown Tavern nem elégit ki, valami bohémabbat, kevésbé hagyományosat szeretne, annak ott van a szemközti sarkon a Three Kings. Nekik nincs közük Leninhez vagy Sztálinhoz, ők a királyságra esküsznek. Már így a maguk excentrikus módján. King Kong, Elvis és VIII. Henrik a három király, akiről szó van, ezt a pub cégtáblája is jelzi. Régi pub-dinasztia viszi a helyet, a tulaj apja még a legendás Islington-i Hope and Anchort vezette, ami az egyik legfontosabb pub rock helyszín volt a hetvenes években, a Stranglerstől kezdve a Cure-on át a U2-ig mindenki fellépett itt. A Three Kings kicsi és sötét hely, koleszszobás összevisszasággal. A fal a padlótól a plafonig képekkel borítva: Paul McCartney, Bob Dylan, Dennis Bergkamp (bekeretezve), Michael Thomas, amint éppen leghíresebb góljának örül, Lee Hazelwood, Curtis Mayfield, Al Green, Aretha Franklin, a Who és Ronnie Spector. A kandalló felett egy óriási, papírmasé rinocérosz trófea. Nem igazán értem a koncepciót. Valószínűleg azért, mert nincs is koncepció.



victoriana

blogavatar

Kultúra, történelem, kocsma és popzene Londonban. Ez a Victoriana.

Facebook

Követők

puskar victoriana Fábián Titusz luckygirl

Hirdetés