OLVASTAD MÁR?
 
Sajnos, tegnap leszakadt a fél mennyezet
Marx kezdte, Ho Si Minh pedig egyike volt, aki folytatta - de aki nélkül nincs kommunizmus, az Vladimir Iljics Lenin. Neki sem maradt ki London. 1902 és 1911 között hatszor járt itt, egy időben itt is élt.
 
Vörös London
Furcsa belegondolni, de az imperialista Anglia fővárosa valójában a kommunizmus spirituális otthona is volt egyben. Tulajdonképpen az egész mozgalom a viktoriánus Londonból indult. Itt alakult meg 1847-ben a Kommunisták Szövetsége. Itt született meg a Kommunista...
 
Amy beáll a pult mögé
Camden! Amikor még a kilencvenes években, egyetemista koromban járkáltam Londonba, első utam rögtön ide vezetett. Akkor úgy tűnt, ez a világegyetem középpontja. De legalábbis a cool univerzumé. Lemezboltok, menő pólók, koncertek, klubok, rockpubok. Mindenki...

Greenwich és Deptford két szomszédos városrész Kelet-Londonban, a Temze partján. Greenwich a híresebb, csinosabb, mutatósabb, turistásabb, a szürke kis Deptford az árnyékában él. Nem volt mindig így. Ötszáz évvel ezelőtt még Deptford volt a fontosabb. És nem csak Greenwichnél. Tulajdonképpen Deptfordnak köszönhető, hogy Anglia a világ ura lett - itt született meg a Brit Királyi Haditengerészet.

VIII. Henrik 1513-ban alapította az első hajógyárat a környéken. Deptfordban készültek azok a gályák, amikkel Anglia uralta a tengereket, megteremtette és fenntartotta a Brit Birodalmat. Amik legyőzték Napóleont és a spanyol armadát is. Innen indult Francis Drake tengerész és felfedező, hogy Golden Hind nevű hajójával körbehajózza a Földet, és útközben spanyol gályákat fosztogasson. Deptfordban ütötték lovaggá is. Itt készült a világ első jachtja 1661-ben, II. Károly részére, száz évvel később pedig innen kelt útra James Cook, hogy felfedezze Ausztráliát. Pár évre rá Hawaii felé vette az irányt, de bár ne tette volna. A kicsit udvariatlan bennszülöttek levágták a fejét, testét feldarabolták. Egyik parancsnoka szerezte vissza a maradványokat, azokat temették el katonai tiszteletadással.

Részeg cár a talicskában

A hajógyártás miatt Deptford is virágzott, gyarapodott. Épült pár szép udvarház, ezek közül a Sayes Court volt a legpompásabb. John Evelyn nemesember és író volt a tulajdonosa, és Európa egyik legszebb kertjével büszkélkedhetett. Megfordult itt sok híres és jómódú ember, Evelyn gyakran adta ki Londonba látogató celebeknek. Leghíresebb lakója Nagy Péter orosz cár volt. Azaz, az ő esetében inkább a hírhedt jelző lenne a megfelelőbb.

Péter cár 1698-ban Európában „turnézott”. Tapasztalatot jött gyűjteni, hogyan tudná megreformálni, európaivá tenni Oroszországot. Angliába Hollandiából érkezett és leginkább a hajógyártásra volt kíváncsi. A cár inkognitóban, Peter Mihajlov álnéven utazott, hogy kerülje a feltűnést. Azért persze nem egyedül – a kíséretéhez tartozott hetven katona, három tolmács, egy szakács, egy pap, egy majom és négy törpe, mert a törpéket különösen szerette. Elképzelem a járókelőket, amint oldalba bökik egymást: Te, az ott nem valami híres ember? Miből gondolod?

A Sayes Court nem csak jól nézett ki, közel volt a dokkokhoz is, pont megfelelt minden oroszok cárjának. Innen járt ki minden nap a hajógyárba, ahol nem csupán nézelődött, de keményen dolgozott is, mint egy hétköznapi munkás, hogy minden munkafolyamatot megismerjen. Nem csak dolgozni tudott keményen, inni is. A Great Tower Streeten volt az egyik kedvenc kocsmája, annyi járt ide, hogy a helyet később Czar’s Headnek keresztelték át. (Illetve, egyesek úgy tudják, The Czar of Muscovy volt a neve. Ma már nincs meg az ivó, de egy közeli utcának máig Muscovy Street a neve). A dorbézolást általában a szállásán is folytatta embereivel, meg is lett az eredménye. A Sayes Courtot gyakorlatilag teljesen leamortizálták. Nézett is nagyot a tulajdonos, amikor visszakapta az ingatlant: függönyök letépve, lepedők szétszakítva, székek eltüzelve. Még a híres kertből is csatatér lett. Péter egyik hobbija az volt, hogy részegen beült egy talicskába, és a testőre végigszáguldott vele a virágágyáson. A tulaj kárát végül az angol állam térítette meg.

A kompenzációból a Sayes Courtot helyrepofozta még Evelyn, de halála után pusztulásnak indult a palota. Az udvarházat később majdnem teljesen lebontották, a megmaradt épületben dologház volt a viktoriánus korban. 1944-ben egy V-1 bomba intézte el a helyet örökre. A Sayes Court helyén ma egy egyszerű, nem túl szép park van. Nyoma sincs már az egzotikus fáknak, művészileg nyírt sövényeknek. Még lefotózni sem érdemes. Amikor benéztem, épp egy veterán csöves társaság - fehérek-feketék vegyesen - itta az olcsó cidert egy padon. Vodkával. Talán a közeli Czar Streeten vették egy kisboltban.

Koponya és lábszárcsont

A környéken két kisebb templom is van, a St. Paul’s és a St. Nicholas. Az utóbbi az érdekesebb (fent látható). Itt áldották meg a felfedezőútra vagy háborúba induló hajósokat, Cook kapitányt is többek között. És itt van eltemetve Chris Marlowe színműíró, Shakespeare kortársa és riválisa, a Dr. Faustus szerzője. Azért ő is megitta a magáét. Pont ez lett a veszte. 1593-ban részegen verekedésbe keveredett egy deptfordi kocsmában. Azon tört ki a vita, hogy ki fizeti a számlát! A szeme alatt szúrták meg, el is vérzett a helyszínen. Így tartja legalábbis a legenda. Más források szerint egy bizonyos Eleanor Bull nevű nő házában történt az eset, és köze volt a halálához annak is, hogy az író Erzsébet fő bizalmasának, Walsinghamnak kémkedett. Jelöletlen sírba földelték el a templomkertben, a templomi regiszterben van is erről bejegyzés.

A St. Nicholas templom kapuját két érdekes dísz ékesíti. Kőből faragott koponyák, lábszárcsontokkal. Pont, ahogy kalózhajók lobogóján látható. Nem a kalózoktól vették az ötletet az építők - ők vették innen. Spanyolország hamarabb ébredt, mint Anglia, ők igázták le Amerikát, ők fosztották ki az újvilágot. Az angoloknak ekkor még csak annyi jutott, hogy a hazatérő spanyol hajókat fosztogassák. Persze, nem hivatalosan, csak úgy, mintha erről a királynő nem tudna. A rablóhajók nem támadhattak angol zászló alatt. Kellett helyette valami más jelkép, hogy azért mégis rend legyen. A deptfordi templomkapu lábszárcsontos koponyái - amelyek eredetileg az örök életet jelképezték - így lettek máig ismert és használt szimbólumok.

Királyok játszótere

Deptfordból csak egy ugrás Greenwich, ami vagy kétszáz évig a királyok/királynők kedvenc játszótere volt. A Tudorok untak rá a szürke és fantáziátlan Towerre, és tették át ide a központot. A Placentia, a 15. században felépült Greenwichi Palota egy időben a legnagyobb és legmodernebb királyi székhely volt Európában. Itt töltötte VI. Henrik a mézesheteit, és itt született VIII. Henrik, I. (Véres) Mária és I. Erzsébet is. Persze láttak mást is az egykori királyi rezidencia falai. Például azt, hogy Erzsébet anyja és VIII. Henrik felesége, Boleyn Anna elejt egy zsebkendőt, amivel szeretőjének üzent. Kár, hogy ezt a férje is látta! Biztos ezen elmélkedett szegény Anna, miközben a Towerban várta, hogy lefejezzék. És itt terítette rá a köpenyét egy pocsolyára a végtelenül lovagias Sir Walter Raleigh, hogy Erzsébet királynő száraz lábbal kelhessen át rajta. Stuart Mária halálos ítéletét szintén itt írta alá Erzsébet.

Így mentek a dolgok, aztán a Greenwichi palota ideje lejárt, kiment a divatból. A polgárháború idején megrongálódott, III. Vilmos és II. Mária már a Kensington Palace-t kedvelte inkább. A Palcentiát lebontották, a megmaradt részt kórházzá alakították át, később a Haditengerészeti Akadémia, majd a Greenwichi Egyetem költözött ide.

Karolina fürdőkádja

A palotának már csak egy része van meg, de Greenwichben így is sok a látnivaló. Például a gyönyörű, hatalmas, ősfás park, amit Dickens Károly egyenesen London tüdejének nevezett. Itt van ugye a nulla hosszúsági fok, lehet jópofa fotókat készíteni, hogy egyik lábunk keleten, a másik meg nyugaton van. A királyi obszervatóriumból pedig nem csak a csillagokra nyílik remek kilátás, de az egész városra is. A park délnyugati részén van egy rommaradvány, ami viszont nem szerepel egyik képeslapon sem. És ami előtt viszonylag ritkán készül Facebook vagy Tumbler szelfi. Érthető is, egyáltalán nem látványos. Viszont van mögötte egy jó kis sztori. A fent látható Karolina hercegnő padlóba süllyesztett fürdőkádjáról van szó.

Karolina Braunschweig–Wolfenbüttel-i hercegnő 1795-ben ment feleségül a walesi herceghez, a későbbi IV. György brit királyhoz. Nem mondhatjuk, hogy az övék volt a világtörténelem legnagyobb szerelme: az ifjú pár az esküvő előtt nem is találkozott egymással. György csak a pénz miatt vette el a nőt. A herceg komoly évjáradékot kapott apjától és a parlamenttől, de fényűző életmódja és pazarló partijai még több pénzt emésztettek fel, így úszott az adósságban. Emelést csak úgy érhetett el, ha atyja és a képviselők kedvében jár: választ magának egy jó házból való feleséget. Karolina, aki egyébként az unokatestvére volt, pont kapóra jött. Mindenki jól járt a friggyel: Európában Napóleon dühöngött, a Braunschweig-Wolfenbüttel-i hercegségnek és Angliának kölcsönösen szüksége volt egymásra. György megkapta az emelést, Karolina pedig tervezhette, hogyan fog majd mutatni angol királynéként. Tényleg csak az volt a baj, hogy a boldog pár már első perctől fogva utálta egymást.

A harmóniának persze az is akadálya volt, hogy a vőlegény egy kétszeres özvegybe, a katolikus Marie Anne Fitzherbertbe volt szerelmes, akit illegálisan feleségül is vett. Mellette persze még szeretőket is tartott – az egyiket küldte Karolina fogadására, ő maga nem is ment jövendőbelije elé. Na de aztán, amikor György először megpillantotta Karolinát... akkor sem változott semmi.

Leendő feleségét annyira rondának találta, hogy egyből brandyt hozatott magának.

Korabeli karikatúra Györgyről

Az esküvőn is részeg volt. Karolina sem volt épp elragadtatva hitvesétől. „Nagyon kövér, és egyáltalán nem annyira helyes, mint festményen” – mondta kísérőjének. A helyzet innentől már csak rosszabb lett. György annyira utálta feleségét, hogy azt terjesztette róla, nem is volt szűz, amikor elvette. Ráadásul ritkán fürdik és szájszaga van, mert a nyers hagymát nagyon szereti, fogat mosni viszont már annál kevésbé. Alsóneműt pedig még ritkábban cserél. Állítólag háromszor feküdtek le egymással összesen a 25 évnyi házasság alatt – de így is összejött egy gyerek. A kis Sarolta már úgy jött világra, hogy a szülők külön éltek. Karolinát eltávolíttatta férje a királyi rezidenciáról, a greenwichi Montague Házba költözött.

1811-ben a király, III. György végleg megőrült, így fia régensként uralkodott. És mindent megtett, hogy elváljon feleségétől. Csak ez nem volt éppen egyszerű, legalább olyan súlyos ok kellett hozzá, mint a házasságtörés. György még egy parlamenti vizsgálóbizottságot is összehívott, hogy állapítsák meg, felesége megcsalja. Sajnos, kevés volt a bizonyíték. Karolina sem érezte túl jól magát, és már a parlamentet is nyugtalanította a jelenléte: a nő sokkal népszerűbb volt a lakosság körében, mint férje. Végül született egy megállapodás a külügyminiszterrel - az asszony elhagyja Angliát, külföldre megy, évi 35 ezer font járadékért.

Karolina Olaszországba utazott, ahol gyanúsan jó viszonyba került egyik szolgájával, a jóképű olasz Pergamival. Angliába évekig nem tehette be a lábát, férje megszakított minden kapcsolatot vele. Azt is csak véletlenül tudta meg, hogy közös lányuk gyermekágyi lázban meghalt. Hitvese még kémeket is küldött utána, hogy bizonyítékot gyűjtsenek hűtlenségére és újabb bizottságot hívott össze, hogy szabad utat kapjanak válási tervei.

Korabeli karikatúra Karolináról

Közben jött egy fordulat: 1820-ban meghalt III. György – így a még mindig férjnél lévő Karolina innentől angol királynénak számított. Vissza is kívánt térni az országba. A brit kormány azt ajánlotta, felemeli járadékát évi 50 ezer fontra, csak maradjon ott, ahol éppen van.

Karolina nem maradt ott. Visszament Londonba, ám az őrök nem engedték be férje koronázására, hiába tüntetettek érte a népek. A problémát végül az élet oldotta meg. Illetve a halál. Karolina rövidesen beteg lett, és hónapokkal később meghalt. Hirtelen betegségének oka máig nem tisztázott. De még a temetése miatt is kitört a balhé. A kormány úgy intézkedett, a halottaskocsi nem mehet át Londonon, hogy ne izgassák fel a tömeget. Észak felé, nagy kerülővel hagyja el a várost, hogy aztán hajó vigye a koporsót német földre. A tömeg azonban már fel volt izgatva. A Karolina-rajongók barikádokkal állták el a menet útját és próbálták kikényszeríteni, hogy vigyék végig Londonon a koporsót. Kitört a káosz, a nép utcaköveket dobált, a katonaság lőtt, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Két ember meghalt, de a kocsi végül átszelte Londont.

A greenwichi Montague ház, ahol korábban Karolina lakott, ekkor már nem volt meg. Mikor a nő elhagyta Angliát, férje dühében porig romboltatta, hogy nyoma se maradjon. Nem volt tökéletes a kivitelezés. A falak eltűntek, de a padló egy részével nem tudtak mit kezdeni, azt betemették. Csak az 1900-as évek elején került elő, ami megmaradt belőle: Karolina nagyon divatos, padlóba süllyesztett fürdőkádja, a hozzá tartozó lépcsőkkel.

Tessék, itt a bizonyíték: mégis csak szeretett fürdeni.

A szving szultánja

Visszaballagok Deptfordba, hogy megkeressek egy kocsmát. Egy zenés pubot. Mert Deptfordnak zenei öröksége is van. Innen jött a Squeeze együttes, meg újabban az Art Brut meg az Athlete, illetve itt van az Albany, ami a hetvenes évek óta ismert koncerthely. De a legnagyobb deptfordi banda mindig is a Dire Straits marad.


A banda alapítója, Mark Knopfler - és testvére, David - egyébként félig magyar. Az apja Knopfler Ervin Miskolcon született 1908-ban. 1939-ben emigrált Skóciába a nácik elől, a zenész testvérek már itt születtek meg. Így tudják az internetes oldalak – csak nem teljesen pontosan.

A Knopfler testvérek apja - születési anyakönyvi bejegyzése szerint - Knöpfler Ernő (és nem Ervin!) néven született 1908. december 2-án Miskolcon, Knöpfler József pincemunkás és Freuder Zelma izraelita szülőktől. Lakcímük Tetemvár utca 63. volt. Ernő 1927-ben a Diósgyőri Gimnáziumban végzett, Klein Béla nevű barátjával együtt. 1930-ban - már egyetemi hallgatókként - együtt voltak vádlottak egy büntetőügyben, „kommunista szervezkedésben való részvétel, és kommunista sajtónak az országba történő behozatala miatt.” Állam és társadalmi rend felforgatása volt a fő vád Knopfler ellen, címe ekkor már Miskolc, Tetemvár u. 161. volt. A büntetőper 86 oldalas iratanyagát Budapest Főváros Levéltára őrzi. Knöpfler Ernő neve még a Magyar Királyi Államrendőrség feketekönyvébe is bekerült, ahol a rendőrség által problémásnak ítélt személyek - megfigyeltek, kommunisták, kiutasítottak, kémek stb. - adatait rögzítették. Ezek után nem csoda, hogy 1939-ben jobbnak látta távozni Magyarországról. Hogy aztán a csatornán túl hogyan lett az Ernőből Erwin, arról már nincs adat.

A Dire Straits pályafutása csúcsán Magyarországon is fellépett, a Brothers in Arms turné 1985. május 20-án jutott el a Budapest Sportcsarnokba. Szőnyei Tamás újságíró ott volt a sajtótájékoztatón, ahol Mark Knopfler „olyan tökéletes magyarsággal ejtette ki Miskolc, apja szülővárosa nevét, mintha maga is az Avas alján töltötte volna gyerekkorát.”

De térjünk vissza Miskolcról Deptfordba.

Mark Knopfler Newcastle-ben töltötte gyermekkorát, és Leedsben járt egyetemre, de zenészkarrierje Deptfordból indult. Itt alakította meg a Dire Straits-t, és itt élt együtt a kezdő zenekar egy lakótelepi lakásban. A deptfordi Crossfields Estate valamikor az ötvenes-hatvanas években épült, aztán kiderült, hogy normális családok számára nem igazán alkalmas. Úgy volt, hogy lebontják az egészet, végül a helyi tanács úgy döntött, jobb híján fiatal zenészeket, egyéb művészeket költöztet ide – nekik jó lesz. Így került ide (egész pontosan a Farrer House nevű tömbbe) a Dire Straits, akik a telepen adták első koncertjüket is 1977-ben – a lakásból vezették ki az udvarra az áramot (lásd a fenti képet). Tavaly áprilisban, 36 évvel az első koncert után a PRS (Performing Rights Society) nevű szervezet emléktáblát helyezett el a ház falán. A Dire Strais három eredeti tagja, a két Knopfler és John Illsley is megjelent a leleplezésen.

A Dire Straits Deptfordban álmodozott arról, amiről minden kezdő rockzenekar álmodozik. Hogy egyszer az emberek kíváncsiak lesznek arra, amit csinálnak, és ebből fognak megélni. 120 millió eladott lemez és 4 Grammy díj után talán mondhatjuk, hogy összejött. A Single Handed Sailor című dalban említik is a környéket (egész pontosan a greenwichi Cutty Sarkot, illetve a Gipsy Moth pubot, ami pont mellette van), de első sikerük, a Sultans of Swing az igazi deptfordi dal. Ez volt az egyik legelső számuk, ezt rögzítették először demóra és ez hozta meg nekik a világhírt. Csak az kellett hozzá, hogy Mark Knopfler egyik este bemeneküljön az eső elől egy helyi rock kocsmába.

Miről szól a dal? Képzeljünk el egy szituációt.

Péntek este van, esik az eső, belépsz a terembe. Már játszik egy banda a színpadon. Kevesen vannak a helyen, pár részeg fiatal dühöng magában az egyik sarokban. A zenekarra nem kíváncsi senki. Bénán néznek ki és nem is túl divatos, amit játszanak. Nyilván sosem fognak befutni. De ez nem is érdekli őket különösebben, ők nyomják a zenét, leginkább csak maguknak. És jól érzik magukat. A Sultans of Swing 35 éve íródott, de vannak dolgok, amik nem változnak. Ez a jelenet ma is elképzelhető, ilyen bandák mindig is voltak és lesznek. Bárki elindul péntek este Pesten vagy bármelyik vidéki városban, előbb-utóbb belefut egy ilyen zenekarba valamelyik rock/blues kocsmában.

Mark Knopfler 1977-ben bement egy deptfordi pubba, ahol épp egy ilyen banda szerencsétlenkedett a színpadon, és megírta ezt a számot. (A szerző akkoriban még szintén egy senki volt, a kezdő Dire Straits-t is pont így képzeli el az ember. A zenekar később sem sokat változott. Amikor már Amerikában is top banda voltak, akkor rájuk adtak/felvettek ilyen tenisz fejpántokat, ennyiben ki is merült a nagy glamúr update.). Az ember szinte látja maga előtt a zenekart. Az egyik tagnak Gitár George a neve, ő nagyon vágja az akkordokat. Ott van még Harry, akinek ez tényleg csak hobbi, van neki rendes 8 órás állása, és elég jól el van ezzel. És a többiek. Biztos mindenki pólóban vagy pulóverben van. Na, jó, Gitár George-on el tudok képzelni egy farmerdzsekit.

Milyen zenét játszanak? A dal szövege jazzt, dixie-t és honky tonkot említ, csak ilyen elképesztően avítt stílusokat. 1977-ben legalábbis annak tűntek, amikor a punk, a diszkó és az új hullám uralkodott. A szöveg említ egy csapat fiatal srácot, akik az egyik sarokban ökörködnek részegen. Punkok vagy rockerek lehetnek, bőrnadrágban, vastag talpú cipőben vannak. És leszarják a zenekart. Ez nekik nem rockandroll. De a banda ezzel sem foglalkozik. Nem törődnek vele, hogy nem tetszik senkinek, nyomják tovább, rendületlenül. Aztán az énekes odalép a mikrofonhoz: „Sziasztok, jön az utolsó szám. Köszi! Mi voltunk a Sultans of Swing.”

A zenekart úgy hívják, hogy Sultans of Swing! Ők a szving szultánjai! Pont annyira nem szvingelnek, amennyire nem szultánok. De ez a nevük!

1977 elég erős és fontos esztendő volt. A punk és az új hullám - ahová jobb híján a Dire Straits-t is sorolták - később is sok jó számot kitermelt. De ettől szimpatikusabbat és őszintébbet nem nagyon tudok mondani. Ha már itt tartunk, 1985-ös slágerük, a Walk of Life szintén egy csóró, utcai zenészről szól. Johnnyról, aki aluljárókban énekli a Be-Bop-A-Lulát, a My Sweet Lovin' Womant, a What I’d Say-t, a Bicska Maxit és egyéb örökzöldeket, aprópénzért. A szám ritmusa is a legegyszerűbb rock and roll.

Szerettem volna elmenni ebbe a pubba. Persze, ehhez előbb azt kellett kideríteni, mégis, melyik deptfordi, esetleg greenwichi kocsma lehetett. A Royal Albert? A Bird’s Nest, amit akkor még Oxford Armsnak hívtak? A Duke? A Crystal Palace Tavern a Tanners Hillen? Vagy a White Swan? Ahány helyen kutat az ember, annyi választ kap a kérdésre. De a legvalószínűbb, hogy a White Swan lehetett. Már csak az a kérdés, melyik White Swan, hiszen abból is több van. És biztosan senki nem tudja, melyik az „igazi”. Egy 1988-as Q magazin szerint a Greenwich High Roadon volt ez a bizonyos pub, London Rock Landmarks című cikkében még fényképet is közöl a helyről a lap. Ám a szerintem sokkal megbízhatóbb 1999-ben megjelent Pete Frame-könyv (Rocking Around Britain) úgy tudja, a Blackheath Road-i White Swan-ben játszott épp a Sultans of Swing, amikor belépett a terembe Mark Knopfler. Végül is, bármelyik lehetett. A két hely mindenesetre úgy öt percre van egymástól, illetve a Crossfields Estate-től, ahol Knopflerék laktak.

El is mentem megnézni mindkettőt. Illetve a hűlt helyüket. Mindkettő már halott pub.

A Greenwich High Road-i White Swan bedeszkázva áll. Valószínűleg már évek óta, a felső szintet már a természet vette birtokba, bokorkezdemények nyúlnak ki az ablakokból. Látszik, hogy az évek során nem csak gazdát, nevet is többször cserélt. A pubtábla Saxon Inn nevet mutat, így hívhatták a helyet, amikor utoljára szolgált ki embereket. De a lepukkant épület tetején még kivehető a pub egykori jelképe, egy málladozó fehér hattyú.

A Blackheath Road épp az utca végén nyílik, baloldalt. Ott a másik egykori White Swan. Az épület egy fokkal jobb állapotban van, de lakatlannak tűnik. A kocsmarész szintén bedeszkázva, a fekete cégtábla viszonylag jó állapotban van, csak pár éve hunyhatott el a hely.

Amikor fotózom az épületet, odajön egy munkásruhás férfi, és megveregeti a vállam. Úgy ötven körülinek saccolom. „Bocsásson meg, megkérdezhetem, mit fényképez éppen?” – kérdezi. „Azt az épületet szemben. Egykor pub volt, White Swannek hívták” – válaszolok. Nem is tudom, melyikünk van nagyobb zavarban. Én, hogy magyarázkodom, miért fotózok egy ronda házat, ahol pár éve még pub volt, vagy ő - valami más miatt. „Izé… tudja…ez egy ilyen rock kocsma volt még a hetvenes években. Állítólag járt ide Mark Knopfler a Dire Straitsből. Erről írta a Sultans of Swinget. De nem biztos. Van egy elhagyott White Swan van a másik utcában, arról is ezt mondják” – ilyeneket beszélek, kicsit össze-vissza. „Ez lesz az a hely” – feleli az ismeretlen. „Ismeri? Maga is járt ide? Milyen volt? Kiket látott itt?”- kérdezem. „Igen, hogyne. Jó kis hely volt ez, sok koncert volt. Játszott itt mindenki. Azok voltak az idők! Kit láttam itt? Hát … kit is… izé …például a Dire Straits-es csávót. Az itt írta a számait” – mondja, aztán elköszön és átszalad az úttesten.

Egyenesen a házhoz megy, amit fotóztam. Ahol a White Swan állt egykoron. Majd eltűnik egy ajtóban. Csak egy ajtó van a házon. És az a pub ajtaja is lehetett valamikor.

Várjon! Álljon meg! – kiáltok utána. Későn.

victoriana

blogavatar

Kultúra, történelem, kocsma és popzene Londonban. Ez a Victoriana.

Facebook

Követők

puskar victoriana Fábián Titusz luckygirl

Hirdetés