victoriana

A kelet-londoni Tower Hamlets negyedben, egy kis eldugott öbölben található a Trinity Buoy Wharf. A 19. században fabójákat gyártottak és raktároztak itt, innen a név. Nem könnyű megtalálni, és nem is túl látványos az út, elhagyott gyárépületek, koszos raktárak között kell bolyongani. De azért megéri. És hogy ne legyen unalmas a gyaloglás, 15 méterenként képes információs táblák mesélnek a környék múltjáról.

Itt süllyedt el például a Princess Alice lapátkerekes gőzös 1878-ban, amikor ütközött egy szállítóhajóval. Pont oldalt kapta telibe a másik hajó, esélye sem volt, egyszerűen kettétört, öt perc sem kellett, hogy eltűnjön a Temzében. A "Holdfény Túrán" résztvevő romantikus lelkek utaztak rajta, a közel hétszáz áldozat javarészt a szennyvízbe fúlt bele, amit pont akkor eresztettek a folyóba. A kevés túlélők egyike volt Elizabeth "Long Liz" Stride. Úszás közben szájba rúgta egy vízben csapkodó fuldokló, emiatt élete végéig dadogott. Vagyis már nem sokáig, mert tíz év múlva ő lett Hasfelmetsző Jack harmadik áldozata.

És itt volt az 1912-ben bezárt Temze Vasművek is, ahol a korszak leghatalmasabb hadihajói készültek. Mindnek olyan hatásos neve volt, mint Himalája, Harcos, Minótaurosz, Mennydörgő és így tovább. Nem csak a Királyi Haditengerészetnek gyártottak, rendelt tőlük minden magára valamit is adó imperialista birodalom, a poroszoktól a japánokon át a cári Oroszországig. Az első világháborúban aztán egymás ellen próbálgathatták, ki vásárolt be jobban.

A gyár focicsapatát Thames Ironworks Football Clubnak hívták, ebből lett 1900-ban a West Ham United. 112 év eltelt, de a klubcímerben ma is ott virítanak a hajógyártáshoz használatos szegecselő kalapácsok, ahogy a "Come On you Irons" buzdítás is megmaradt a lelátón. Még az ősellenség is ugyanaz. A Kalapácsosok már 1896-ban is a Millwallt utálták legjobban, a rivális docklandsi hajóépítő, vasmunkás cég csapatát. Azért izgalmas meccsek mehettek az 1890-es években, volt olyan rangadó, ami 11 ezer nézőt vonzott. Mindenki ott volt, akit érdekelt, csak a vendégcsapat kapusa nem, mert lekéste a vonatot. Így tíz emberrel állt ki az ellenfél.

Hajókat, bójákat már rég nem gyártanak itt, de mementónak megmaradt London egyetlen világítótornya. (1864-ben épült, egy társa is volt, de azt a húszas években lebontották.). Nem csak hajókat navigáltak vele, gyakorlótoronyként is szolgált, itt tesztelték az új világítási technikákat és trenírozták a toronyőr tanoncokat. Itt folytatta egy időben Michael Faraday viktoriánus sztárfizikus is elektrokémiai kísérleteit. Vagy elektromágnesesség-kísérleteit. Vagy lehet, hogy nem pont azokat, de valamilyen elektromossággal kapcsolatos híres kísérletet biztos folytatott itt. Én sajnos mindig rossz voltam fizikából, meg kémiából is, de már csak onnan is tudom, hogy Faraday fontos ember volt, mert sokáig az ő feje volt a 20 fontos bankjegyen. A másik bizonyíték pedig, hogy ő is a viktoriánus Valhallában, a Highgate temetőben van eltemetve.

Szép kilátás nyílik fentről a Millennium Dómra, meg a Canary Wharf felhőkarcolóira. És zene is van hozzá, nem is akármilyen. Azt hitted, a Pink Floyd- meg Dream Theater-számok túl hosszúak? Hát, akkor ismerkedjünk meg a Longplayerrel. A világítótorony ad helyet a Pogues alapító (és amúgy informatikus végzettségű) Jem Finer installációjának, amely 1999. december 31-én éjfélkor kezdett zenélni, és a számnak csak 2999-ben lesz vége. Finer mondjuk csak egy húszperces darabot írt, tibeti hangtálakra és gongokra, de egy számítógépes program úgy variálja a részeket, hogy egyetlen elem sem ismétlődik ezer évig. (És mégis, ki fogja ezt ellenőrizni?). A Longplayer-alkotó Finert amúgy tavaly a Sziget Fesztiválon is láthattuk, ahol fellépett eredeti felállásában a Pogues.

Nem a Longplayer ez egyetlen művészeti projekt errefelé, az egész terület egy kulturális központ. A bójaüzem és hajóműhely 1988-ban zárt be, és sokáig bizonytalan volt a környék jövője. Aztán az Urban Space Management nevű cég vette bérbe és csinált belőle művésztelepet. Van itt fotóműhely, táncstúdió, galéria, workshop, stúdió, kiállítóterem, mindenféle modern szobor és installáció, meg az interaktív Faraday Effect, London legkisebb múzeuma. A 2001-ben épült Container City újrahasznosított és rikítóra festett konténerei művészlakásoknak, stúdióknak adnak helyet, pár közülük hangszigetelt: zenei stúdióként lehet bérelni őket. Meg úgy egyáltalán, itt minden kiadó filmforgatásra, kiállításra, próbahelynek, vagy épp esküvői rendezvényre. A világítótorony mellett történelmi emlék még két harmincas években épült világítóhajó. Biztos lehet kísérleti filmeket forgatni a fedélzeten.

A környékről ismert popszám ugyan nem született, hadihajó építésről viszont igen, Elvis Costello Shipbuilding című klasszikusa. Csak ez már 1982-ben, a falklandi háború idején játszódik. Ismét szükség van csatahajókra, újra nyílnak a gyárak, az embereknek megint lesz munkájuk. Biciklit kap a gyerek és új kabátot az asszony. Csak hát ennek ára van. A nagyobbik fiú azzal a hajóval megy harcolni, amit az apja épít. És nem biztos, hogy vissza is jön vele.

Fatboy’s Diner, Trinity Buoy Wharf 64 Orchard Place

Tényleg minden van, csak egy normális kocsma nincs. Száz éve bezzeg még öt pubja volt a környéknek, a Crown, a Steam Packet, a Trinity Arms, a Prince Albert és az Orchard House. De hát régebben minden jobb volt. Ivó nincs, viszont a Fatboy’s Diner mindenért kárpótolja az embert.

A vörös króm art deco kajálda 1941-ben épült New Jerseyben, ide hajóval érkezett a kilencvenes években. Hogy pontosan hogy és miért került Londonba, azt senki sem tudja. Állítólag volt két társa is, egy-egy a Covent Gardenben és Golders Greenben, ez pedig még Bishopsgate-ben állt, amikor a Nő kétszer című filmben mutatták (a videóban a 28. perctől). Itt randizik Helen és James először. Aztán mindketten megfordulnak itt egyedül is, amikor éppen nem tudják, mit akarnak a másiktól. Tökre olyan, mint amiket klasszikus amerikai filmekben lát az ember. Nem csoda, hogy annyira szeretik a divatfotósok. A honlapon csinos kis válogatás is látható a Fatboy’s médiaszerepléseiről.

Belül nincs sok hely, csak négy boksz és 10 bárszék. A koszt sem különlegesen jó (persze nem is rossz), de az ember úgyis az atmoszféra miatt jön ide, úgyhogy mindegy is. A sült krumpli jó vastag és tocsog a zsírtól, a hot dogban két virsli van. A hamburgernek Fatburger a neve, a mustárt Sárga Festéknek, a pirított hagymát Barna Rossz Leheletnek hívja az étlap.

És minden asztalon minizenegép! A hangerőt gombbal lehet szabályozni, halk, hangos és közepes kategóriát ismer a masina. Santana, New Edition, Styx, Beach Boys, Pat Benatar, Kenny Rogers, Sheena Easton, Michael Jackson a választék. A telefon tárcsázós, a szék piros műbőr, a banánshake-et nagy, ormótlan pléhkancsóban adják. Hitelkártyát nem fogadnak el. Bankautomata meg nincs a környéken.

A klientúra pedig passzol a környezethez, a baloldalon ülő két fiatal kicsit melegnek tűnik. Aztán belép egy kopaszodó, szemüveges, idétlen fazon, nyakékkel, fekete női ruhában, melltartóban. Tuti ő itt a legnagyobb művész!

Na jó, hogy valami pub mégis csak legyen a cikkben, nézzük meg Jem Finer zenekarának, a Pogues-nak egyik klipjét. A fiúk a kocsmába mennek.