Utánozták a bicegését

0 Komment
0 Reblog

A westminsteri St James's talán ma már nem annyira fontos és érdekes környék, mint volt mondjuk a 17-19. században, amikor itt lakott az arisztokrácia, és sorban nyíltak a gentleman klubok. A lényeges kérdések rég nem itt dőlnek el, tán ennek is köszönhető, hogy javarészt megmaradt olyannak, mint volt. Talán egész Londonban itt van a legtöbb műemlékház és kék tábla, és a legkevesebb corner-shop és kebab büfé, már ezért is érdemes felkeresni ezt a különös rezervátumot. A St. James palota és a York-i herceg emlékoszlopa a sztár látnivaló a környéken, de ez tényleg csak a felszín. Ha odafigyel az ember, vagy tudja, mit keres, egy egészen rövid séta alatt is annyi kuriózumra bukkanhat, hogy alig bírja feldolgozni.

Itt kötött fogadást Verne hőse

Amikor még nem volt Ministry of Sound, Koko, Rhythm Factory és Fabric, Londonban akkor is volt klubélet. De a 19. században még nem a Soho vagy Shoreditch volt a clubland, hanem a Pall Mall környéke. Csak itt nem voltak dj-k, és nem engedtek be boldog-boldogtalant, kizárólag úriembereket.

Itt volt a Carlton Club, a United Service Club, az Athenaeum, a Travellers Club, az Oxford and Cambridge Club, a Royal Automobile Club, az Army and Navy Club, a Reform Club és a többi privát gentleman club. A Reform Klub egy Verne Gyula regényből is ismerős lehet, Phileas Fogg itt köt fogadást, hogy be tudja járni a földet 80 nap alatt, a RAC Club pedig még luxus-úszómedencével is rendelkezik - de az igazi szuperklub minden bizonnyal az Athenaeum volt.

1824-ben alapították, tagja volt Lord Curzon, Churchill, Lord Palmerston, Sir Walter Scott, Sir Arthur Conan Doyle, Dickens és Darwin mellett még egy magyar-brit tudós, Polányi Mihály is. A klub ma is működik, és annyira lépést tart a fejlődéssel, hogy 2002 óta már nők is tagjai lehetnek. Járt ide Arthur Wellesley, Wellington hercege, a waterloo-i győztes is. Viszonylag gyakori - és nagy becsben tartott - vendég lehetett, mert a klub előtt a járdán még egy lépőkövet is felállítottak neki 1830-ban, hogy kényelmesebben tudjon felkapaszkodni a lovára. A herceg már 162 éve halott (a Szent Pál katedrálisban nyugszik Lord Nelson mellett), és lóval már senki nem jár az Athenaeumba – szegény kő vagy száz éve várja, hogy egyszer újra használja valaki.

Koporsó, horogkeresztes lobogóval

Horogkeresztes zászlók alatt díszlépésben menetelő katonák, karlendítő tömeg a Pall Mallon – irodalmi, filmes negatív utópiákban szoktak ilyen jelenetek előfordulni, amikor arról van szó, hogy London rémálma valóra vált, Hitler az úr Angliában is. Érdekes módon egyszer tényleg történt ilyen jelenet Londonban. 1936-ban, három évvel a háború előtt.

A Carlton House Terrace 9. számú ház a Royal Society otthona 1967 óta. Ez mondjuk nem annyira érdekes, igazából azt sem tudom, mit csinál a Royal Society. Magának a háznak már jóval izgalmasabb története van. A grandiózus épületsor John Nash tervei alapján épült 1837-1842 között. A 9-es számú ház a porosz nagykövetség épülete volt (a bálteremben tartották Viktória királyi hercegnő és Frigyes porosz koronaherceg lagziját is), amiből aztán német nagykövetség lett.

1932-től Leopold von Hoesch lakott és dolgozott itt, mint német nagykövet. Hoesch jó viszonyban volt brit politikusokkal, általános megelégedésre végezte munkáját és ápolta a brit-német kapcsolatokat. Időközben azonban történt valami: a weimari köztársaság végleg megbukott, Hindenburg 1933 januárjában Adolf Hitlert nevezte ki birodalmi kancellárrá. Ezután Németország kicsit megváltozott, fogalmazzunk így. Hoesch 1936-ban halt meg, és bár sosem volt náci, Hitler politikájával sem értett egyet, járt neki a hivatalos náci temetési szertartás és tiszteletadás. Horogkeresztes lobogóval letakart koporsója előtt diplomaták, miniszterek, államférfiak szalutáltak, a nagykövetség tagjai pedig náci karlendítéssel búcsúztatták.

Hoesch helyére bizalmasát, Joachim von Ribbentropot nevezte ki Hitler. Őt már nem kedvelték annyira a helyiek, mint elődjét. Igaz, Ribbentropot náci kollégái sem nagyon kedvelték. Göring csak egy hülye seggnek nevezte.

Ribbentrop szállította a pezsgőt a Nagymezőbe

„De legalább ismer sok fontos embert Angliában” – védte meg Ribbentropot Hitler. „Mein Führer, ez igaz, csak az a baj, hogy azok is ismerik őt” – válaszolt frappánsan a Luftwaffe parancsnoka. Göbbels így írt róla naplójában: „Von Ribbentrop vásárolta a nevét, pénzét házassággal szerezte, hivatalát pedig svindlivel.” És valóban. A nagykövet úr a húszas években - miután benősült egy gazdag pezsgőgyáros családba - még bor- és pezsgőügynök volt, a Nagymező utcai Arizona mulatóba is szállított italokat. Az arisztokratikus „von” előtag akkor még nem volt a nevében.

Rátonyi Róbert Mulató a Nagymező utcában regényében is szóba kerül Ribbentrop. A Rozsnyai házaspár (az Arizona tulajdonosai) között ez a párbeszéd zajlik 1944-ben, amikor kiderül, nincs elég pezsgő a raktárban, és már szállodákból sem tudnak venni, mert ők is kifogytak:

- Mi van azzal az ügyes pezsgőügynökkel, aki szállított nekünk? Régóta nem jelentkezik.
- Kire gondolsz?
- No nézd, most nem jut eszembe a neve. Joachim?
Rozsnyai ránézett a feleségére.
- Joachim Ribbentrop.
- Ő az! Mi van vele?
- Ő szívecském, jelenleg mással van elfoglalva. Németország külügyminisztere.
A Miss elcsodálkozott.
- Ne beszélj! Azt hittem, viszi valamire.

Ez a párbeszéd persze csak regényben hangozhatott el. Alig hiszem, hogy Rozsnyainé ne tudta volna, mi lett Ribbentropból. 1942. január 21-én nagy csinnadrattával látogatott el Budapestre, a Hősök terén is koszorúzott. Hogy egykori sikeri színhelyét, az Arizona mulatót is meglátogatta-e, az nem szerepel a lenti filmhíradóban.

Ribbentrop valóban sok bénaságot csinált. 1937-ben például találkozott VI. Györggyel egy fogadáson, aki épp előrenyúlt, hogy kezet fogjon vele, csak Ribbentrop ezzel egy időben automatikusan karlendített - kis híja volt, hogy nem lökte hanyatt az uralkodót.

Miután kinevezték, Ribbentrop első dolga volt, hogy kicsit kipofozza az épületet. Vagyis csak az enteriőrt. Mert a ház külsejéhez nem nyúlhatott, az már akkor műemléki védettséget élvezett. Modern, náci dizájnt, harmadik birodalmi glamúrt szeretett volna – az mégis csak jobban illik hozzá. Hitler főépítésze, Albert Speer készítette a terveket és repült át több ízben Berlinből, ellenőrizni a munkálatokat. Eltűnt a bálterem, ahol egykoron Viktória lányának esküvője volt, felépült viszont egy grandiózus lépcső, amihez Mussolini ajándékozta a márványt. Került pár horogkereszt is ide-oda, az egyik fogadószoba padlóját végig ilyen mozaik borította.

Amikor kitört a háború, a követség megszűnt, Ribbentrop hazament, az épületből eltüntették a náci berendezést. Mindentől persze nem lehetett megszabadulni. Hogy most milyen lehet az épület belülről, azt csak sejteni lehet. A Royal Society székháza nem olyan hely, ahova csak úgy be lehet sétálgatni. De a horogkeresztes mozaikpadló állítólag még megvan. Erről pletykált az egyik újságban egy munkás, aki egy felújításon dolgozott ott a kilencvenes években. Csak le van takarva egy nagy szőnyeggel.

Egy emlék még maradt a náci időkből, ami kívülről is látható. Közvetlenül az épület mellett, baloldalon van egy ráccsal elkerített rész. Csak egy nagy fa, meg pár bokor van ott. És egy fadobozzal lefedett kis kődarab. ”Giro, ein treuer Begleiter! London, im Februar 1934, Hoesch.” (Giro, egy igazi barát) – ez a felirata. Leopold Von Hoesch kedvence, a hűséges németjuhász kutya, Giro nyugszik itt már nyolcvan éve. 1934-ben megrágcsált valami falból kiálló drótot és megrázta az áram. Az elkerített rész akkor még a nagykövetség kertjéhez tartozott, ide temette Hoesch a jószágot. Giro még sírkövet is kapott.

De hogy őt is náci tiszteletadással búcsúztatták-e, azt nem tudjuk.

Egy rendes asszony mindent megbocsát

Von Hoesch, Ribbentrop, de még Giro kutya is láthatta Alexandra királynő emlékművét, amit 1932 júniusában lepleztek le, pár utcányira a nagykövetségtől, a Marlborough Roadon. Nekem ez az egyik kedvenc londoni szobrom. Csodálatos kompozíció, lenyűgöző emlékmű egy asszonynak, aki sokat kibírt.

Dániai Alexandra az a típusú nő volt, akinek a neve és titulusai nem igazán férnek el egy névjegykártyán. (Alexandra Karolina Mária Sarolta Lujza Júlia schleswig-holstein-sonderburg-glücksburgi és dán királyi hercegnő – így hívták tizenévesen, mielőtt házassága révén még az Egyesült Királyság királynéja és India császárnéja nem lett.). Nem mondhatjuk, hogy hétköznapi családból jött. Apja 1863-ban dán király lett IX. Keresztély néven, Vilmos nevű öccse a görög trónon ült, mint I. György, húga, Dagmar, III. Sándor feleségeként orosz cárné volt, apja halála után még Frigyes bátyjából is dán király lett.

Az ifjú Alexandrát Viktória királynő szemelte ki elsőszülött fia, a trónörökös Eduard számára, hogy kivételesen legyen egy nem német is a családban. 1863 márciusában érkezett hajóval Angliába - Lord Tennyson viktoriánus sztárköltő még ódát is írt tiszteletére -, és három nap múlva meg is tartották az esküvőt. Anyósa meg lehetett elégedve a választással: Alexandra népszerű volt a nép körében, hat gyermeket szült, odaadó anyának bizonyult és sokat jótékonykodott. Rengeteg terhet levett a királynő válláról, helyettesítette, képviselte őt számos fontos diplomáciai vagy társasági eseményen, még az Elefántembert is ő ment meglátogatni helyette.

Jobbra Alexandra, balra húga, Dagmar

És bölcs asszony is volt: a birodalom érdekében szemet hunyt férje hülyeségei felett. VII. Eduárd ugyanis korántsem volt annyira jó fej, mint a neje. Halmozta az élvezeteket, torkos volt, sokat dohányzott és szivarozott, és hát nőzött is rendesen, a színésznők és balett-táncosnők különösen a gyengéi voltak. De viszonya volt - többek között - a szépséges Lady Randolph Churchillel, Winston Churchill anyjával, illetve a férjezett Alice Keppellel. (Az utóbbi hölgy egyébként Camille Parkes Bowles dédnagyanyja. Mennyire romantik, hogy férje, Károly herceg pedig VII. Eduárd egyenes ági leszármazottja. Tessék, a nagy szerelmek nem gyógyíthatók!) Férje mellett elsőszülött fia, Albert Viktor miatt is főhetett a feje, akiről egyrészt az terjedt, homoszexuális, és benne volt egy férfi bordély botrányban, de azt is híresztelték, ő valójában a Hasfelmetsző Jack.

Viktória 1901-ben hunyt el, fiát egy év múlva koronázták királlyá, így lett Alexandra 39 évnyi házasság és várakozás után brit királyné és indiai császárné. Férje nyolc év múlva meghalt, második fiúk követte a trónon V. György néven (az eredeti trónörökös elsőszülött fiú, Albert Viktor ugyanis korábban elhunyt). Aztán kitört a világháború. Anglia egyik szövetségese Oroszország volt, ahol II. Miklós, Alexandra húgának a fia uralkodott, a cárné pedig Viktória legkedvesebb unokája, Aliz hercegnő lánya, Alix volt. (Aliz egy másik lánya, Erzsébet, a cár testvéréhez ment hozzá, orosz nagyhercegné lett Jelizaveta Fjodorovna néven). A fő ellenség pedig II. Vilmos Németországa volt. Aki amúgy szintén Viktória királynő unokája volt. Ahogy a görög és a román királyné is, Zsófia és Mária. Igen, nyilván ezt nem egyszerű követni, könnyen el lehet veszíteni a fonalat. Mindegy, egy szó, mint száz: a szembenálló felek uralkodói java részt a Viktória-, illetve a Keresztély alomból származtak.

Zavaros idők jártak, amik idővel még zavarosabbak lettek. 1917-ben Oroszországban kitört a forradalom, júliusban Leninék parancsára lemészárolták a Romanov családot. Bármiféle tárgyalás, bírói döntés nélkül. A fogságban tartott családot szolgáikkal együtt leterelték egy pincébe, azzal a szöveggel, hogy fényképet akarnak készíteni róluk, és ott egy Cseka-főnök, Jakov Jurovszkij felolvasta egy papír fecniről a halálos ítéletet: “Tekintettel arra a tényre, hogy rokonai folytatják a támadást Szovjet-Oroszország ellen, az Uráli Végrehajtó Bizottság úgy döntött, hogy kivégzi önöket.” Egy nappal a cár és családja kivégzése után Jelizaveta Fjodorovna orosz nagyhercegnét is meggyilkolták a bolsevikok. Az anyacárné, Dániai Mária Fjodorovna csak nővére, Alexandra segítségével úszta meg a vérengzést – a HMS Marlborough nevű, britek által küldött hadihajón menekült el az országból.

Alexandra hét évvel élte túl a háborút, 1925-ben hunyt el, 81 éves korában. Anglia őszintén gyászolt: Dániai Alexandra jóval népszerűbb volt, mint férje. Öltözködését, modorát, szokásait másolták a korabeli nők. Divatot teremtett nyakpántja, amit amúgy azért hordott, mert volt egy gyerekkori seb a nyakán, amit el akart takarni. Még testtartása is minta volt. 1867-ben volt egy balesete, ami után kicsit húzta a lábát. A társasági hölgyek ezt is utánozták, „Alexandra bicegés” néven került be a járásmód a köztudatba.

Az Alexandra Palotát és parkot még életében nevezték el róla, halála után hét évvel pedig felállították emlékművét kedvenc lakóhelye, a Marlborough Ház falánál. A királyné egyik barátja és tisztelője, Alfred Gilbert tervezte, aki a Picadilly Circus híres Eros szobrát is. Az Art Nouveau stílusban fogant szoborcsoport valóban lenyűgöző. Gótikus, ábrándos és kísérteties is egyszerre. Három koronás allegorikus figura –amelyek a királynő fő erényeit, a hitet, reményt és szeretetet jelképezik- tartanak egy gyereklányt az Élet Forrása felett, ami a központi alak trónja alól ered. A kompozíció szimbolizmusát nem is igazán tudom értelmezni – de a lényeg, hogy jól néz ki.

Párbajozó dandyk és a Texasi Követség

A Pickering Place - London valószínűleg legkisebb tere - az Alexandra emlékműtől úgy három percre van, de nem lehet csak úgy megtalálni, belebotlani. Azt bizony keresni kell.

A forgalmas St. James Street elején nyílik egy kapualjból. Át kell menni egy rövid, szűk, sikátorszerűségen és ott van. A terecskét este még mindig gázlámpák világítják, és az egésznek nagyszerű György-korabeli atmoszférája van. Csak pár 18. századi ház van itt, egy napóra és az 1698-ban alapított Berry Bros and Rudd borkereskedés, ahonnan Lord Byron, William Pitt és az Aga Kán is vásárolt. Úgy hírlik, a Pickering Place-en zajlott London utolsó pisztolypárbaja, ami nem biztos, hogy igaz, az viszont tény, hogy eldugottsága miatt kedvelték a helyet a párbajozók, állítólag még Beau Brummell, a leghíresebb dandy is vívott itt. Pár híres ex-lakóval is büszkélkedhet. Az 5-ös szám alatt lakott Lady Emma Hamilton, Nelson admirális szeretője, a szomszéd házban pedig Lord Palmerston miniszterelnök, ezt egy dombormű is jelzi. Graham Greene-nek szintén volt lakása itt, sőt egyik regényalakjának is ez a címe, az Emberi tényező Daintry ezredese lakik a Pickering Place-en egy kétszobásban. A viktoriánus korban itt volt a Texasi Követség is.

Texas 1836-ban szakadt el Mexikótól, március 2-án kiáltotta ki függetlenségét, önálló országként tíz évig létezett. A Texasi Köztársaságot kevés európai ország ismerte el (kevés európai országot érdekelt), csak Londonban és Párizsban voltak diplomatáik. Texas 1842-ben nyitott Londonban követséget, Britannia meg egy konzulátust Houstonban. Aztán 1846-ban az USA annektálta Texast, és már nem volt szükség ilyesmire.

The Red Lion – 2 Duke of York Street

Rendben. Ennyi kultúra, történelem elég is volt, igyunk meg egy sört a Red Lionban! Na, igen, de melyik Red Lionban? Londonban van pár tucat, ez az egyik leggyakoribb angol pub név. Csak itt St. James’s környékén van három Red Lion, egy a Crown Passsage-en, egy a Parliament Streeten és egy a Duke of York Streeten. Tulajdonképpen azzal a frappáns mondattal, hogy „anyukám, csak a Red Lionban iszok egyet és jövök” fel lehet vezetni egy kiadós kocsmatúrást berúgást.

Miért olyan népszerű név a Red Lion? Ezt pontosan senki nem tudja, ahogy arról is különböző teóriák léteznek, honnan ered az elnevezés. A vörös oroszlán Skócia egyik jelképe, az ország címerében is szerepel. A Red Lion pubnév egyesek szerint I. Jakab idejéből származik. I. Jakab - aki Skóciában VI. Jakab néven már király volt - 1603-ban lépett az angol trónra, ő volt az első Stuart uralkodó. Amikor Angliába érkezett, elrendelte, hogy minden fontos épületre tegyék ki a vörös oroszlánt, hogy tudják, ki a főnök.

A tavernák és kocsmák akkor is a fontos épületek közé tartoztak. Mások szerint korábbról, még John of Gaunt idejéből való. Genti János a 14. században a kiskorú II. Richárd helyett kormányozott, Anglia leghatalmasabb és leggazdagabb ura volt. És történetesen neki is egy vörös oroszlán volt a címerében. A pubtulajdonosok, bérlők kirakták cégérként a vörös oroszlánt, hogy mutassák, tudják, ki a főnök. De úgy egyáltalán, elég sok nemesnek, főúrnak volt vörös oroszlán a címerében, szóval, igazából nem lehet ezt tudni. De nem is ez a lényeg.

A Duke of York Street-i Red Lion 1821-ben épült egy másik pub helyén és 1870-ben kapta mai formáját. Azóta nem nagyon nyúltak hozzá, még a Luftwaffe-féle városrendezést is szerencsésen elkerülte 1940-ben. Tradicionális pub rajongóknak egyszer legalább kötelező megnézni. Kívülről is szép, bár nem annyira feltűnő – de ami belül van, az tényleg kápráztató. Minden aprólékosan, választékosan és gazdagon díszített, még a plafon és a csillárok is, de ezekre szinte oda se figyel az ember, annyira lenyűgözik a falat végig beborító ragyogó, gravírozott tükrök, üvegek. Klasszikus high victoriana!

Ennek a tényleg nagyon pici pubnak három bejárata van, az egész utcarész gyakorlatilag 2 ablakból és három ajtóból áll – a viktoriánus korban a kocsma három elszeparált bárrészre volt felosztva. A vécéajtó melletti falon pedig közepesen jópofa idézetek vannak bekeretezve híres iszákos emberektől, például Churchilltől: „Ne felejtsük el, én mindig többet vettem ki az alkoholból, mint amit az alkohol vett ki belőlem”, vagy Noel Cowardtól: „Nem vagyok kemény ivó, néha órákig is el tudok lenni anélkül, hogy italhoz nyúlnék.” Tulajdonképpen az egyetlen felesleges dolog egy egyébként makulátlan helyen.



victoriana

blogavatar

Kultúra, történelem, kocsma és popzene Londonban. Ez a Victoriana.

Facebook

Követők

puskar victoriana Fábián Titusz luckygirl

Hirdetés