OLVASTAD MÁR?
 
Annyira rondának találta, hogy brandyt hozatott magának
Greenwich és Deptford két szomszédos városrész Kelet-Londonban, a Temze partján. Greenwich a híresebb, csinosabb, mutatósabb, turistásabb, a szürke kis Deptford az árnyékában él. Nem volt mindig így. Ötszáz évvel ezelőtt még Deptford volt a fontosabb. És...
 
Sajnos, tegnap leszakadt a fél mennyezet
Marx kezdte, Ho Si Minh pedig egyike volt, aki folytatta - de aki nélkül nincs kommunizmus, az Vladimir Iljics Lenin. Neki sem maradt ki London. 1902 és 1911 között hatszor járt itt, egy időben itt is élt.
 
Vörös London
Furcsa belegondolni, de az imperialista Anglia fővárosa valójában a kommunizmus spirituális otthona is volt egyben. Tulajdonképpen az egész mozgalom a viktoriánus Londonból indult. Itt alakult meg 1847-ben a Kommunisták Szövetsége. Itt született meg a Kommunista...

A fiú beleszeret a nőcis fényképbe

0 Komment
0 Reblog

Amikor még nem volt Beatles, Wham, vagy Adele, akkor is volt brit popzene. Csak azt még a music hallnak hívták, Amerikában pedig vaudeville-nek. A music hall a viktoriánus korban élte fénykorát, és leginkább Londonban.

Mi volt maga a music hall, amiről a műfaj kapta a nevét? Egy díszes bálterem, ahova szórakozni mentek a népek, és ahol énekesek mellett varieté előadók, komédiások, bűvészek, akrobaták táncosok léptek fel. Lazább volt, mint egy színház, illett kiöltözni, de nem kellett annyira viselkedni és lehetett enni, inni, dohányozni is (de főleg inni). A lényeg persze a zenén, a fülbemászó, kuplészerű dalocskákon volt. A music hall slágerek populisták voltak (háború idején patrióták), kicsit sikamlósak, néha viccesen társadalomkritikusak. Azzal foglalkoztak, ami az embereket foglalkoztatta, legyen szó egy nemzetközi konfliktusról vagy épp valami aktuális divathóbortról, számtalan szállóige terjedt el music hall dalszövegekből. És persze az ivásról. Ale, Old Ale, Oh, I Do Like a Little Drop of Gin, Burgundy, Claret and Port, A Glass of Cherry Wine – tényleg csak pár tipikus dalcím. A közönség rendszerint együtt énekelt az előadóval, a nézők is a show részei voltak.

A music hallt nem London találta fel, az első ilyen hely 1830-ban nyílt meg Leicesterben - de a műfaj Mekkája a főváros lett, ahogy az lenni szokott. A 19. század második felében már 500 music hall működött Londonban.

Lottie Collins, Bessie Bellwood, Alfred Vance, Marie Lloyd voltak a legnagyobb music hall sztárok. Marie Lloydot 1922-ben százezer gyászoló rajongó kísérte utolsó útjára a Highgate temetőbe, majdnem megdöntötte Tom Sayers népszerűségi rekordját. Lottie Collins harisnyakötőjéért száz évvel halála után is vagyonokat fizettek egy Sotheby’s árverésen. És persze George Leybourne, aki nem csak jó énekes, de kiváló előadó is volt, remekül parodizálta a felsőbb osztálybeliek modorát és szóhasználatát. Champagne Charlie néven futott be 1868-ban, híres dala után, amiben a pezsgőivást reklámozta. Pezsgőimportőrök és -kereskedők szponzorálták őt és a dalszerzőt, így ment akkoriban a marketing.

A modern brit popzene mindig valami rivalizálásra épül. A Beatles a Rolling Stonesszal versenyzett, a Blur az Oasisszel párbajozott, a Take Thatnek az East 17 volt a kihívója és így tovább. Nem volt ez másképp 150 éve sem. Leybourne a Champagne Charlie című slágerével robbantott, a közönség meg izgatottan várta, mit lép erre Alfred Vance. Nem kellett csalódniuk: ő a sherry ivást népszerűsítő Glass of Sherry Wine című számával próbált rátromfolni riválisára. (Persze valószínűleg a sherry–lobby is a zsebébe nyúlt, hogy ilyen dal is legyen).

Egy music hall sztár 3-4 helyen is fellépett egy este a műsorával, nem fizetett rosszul a haknitúra. Champagne Charlie-ról úgy hírlett, 100 fontot is megkeres egy hónapban – ami akkoriban egy munkás fél éves fizetése volt. Ehhez képest vagyontalanul halt meg 42 évesen, májbetegségben. Minden pénz elment pezsgőre?

A viktoriánus kor a music halltól volt hangos, a műfaj népszerűsége az új évszázad elején is töretlennek tűnt - de mindennek lejár egyszer az ideje. A music hallokra először a revük jelentettek fenyegetést. 1914-ben kitört a Nagy Háború, a frontról szabadságra hazatérő katonák csillogást és görlöket akartak látni. Majd a jazz és a swing vitte el a közönséget, végül a mozgókép adta a halálos döfést a műfajnak. Próbáltak alkalmazkodni a helyek, előadások végén filmvetítéseket is tartottak – csak a közönség már nem is volt másra kíváncsi. Ahogy bújtak elő a földből a filmszínházak, úgy szűntek meg a music hallok. Rövidesen már emlékük sem nagyon maradt. Azért néha előhozta őket a nosztalgia. Charlie Chaplin londoni music hallokban tanulta a színpadi mesterséget, mielőtt filmsztár lett Amerikában. Anyja szintén vaudeville művész volt, Lily Harley néven próbált karriert csinálni, nem túl nagy sikerrel. Chaplin egyik utolsó filmjében, az 1952-es Limelightban idézte fel emlékeit az edvárdiánus London music halljairól.

A music hallok bezártak, de a műfaj sosem halt meg igazán. Mindig voltak, akik újra felfedezték. Zenei öröksége tetten érhető a Madness, a Squeeze, a Kinks, a Sex Pistols, a Small Faces, Ian Dury vagy épp a Blur munkásságában. A Herman’s Hermits 1965-ben még egy amerikai slágerlista első helyet is bezsebelt egy music hall sztenderd feldolgozással (I'm Henry the Eighth, I Am). A Who-ra annyira nem hatott, ők ettől sokkal keményebbek, sokkal forradalmibbak voltak – mégis Pete Townsend állította az egyik legmegkapóbb emléket a műfajnak. A Pictures of Lily című Who dal tinédzser srác főszereplője mindenféle olyan frusztrációkkal küzd, amivel a tinédzser srácok küzdeni szoktak. Apu segít a helyzeten: ad neki egy nőcis képet, amivel, hát majd el lesz. És Lily képe tényleg segít esténként. Csak aztán az a bonyodalom, hogy a fiú még szerelmes is lesz a fotográfiába. És jön a keserű csalódás, amikor apjától megtudja, hogy Lily már nincs, vagyis van, de csak fotón, mert 1929-ben meghalt. Pete Townsendnek onnan jött a dalötlet, amikor meglátott egy képeslapot az egykori vaudeville/music hall csillag Lily Bayliss-ről.

A Wilton’s Music Hall

Egy rövid sétára a Towertől, kelet felé, ha a kicsi és jelentéktelen Ensign Streetről lefordulunk, a még kisebb és jelentéktelenebb Grace’s Alley-be botlunk. Ha az ember nem tudja, mit keres, könnyen elmegy mellette. Csak pár tábla, hirdetés és egy kopott kapu jelzi, hogy itt van az East End egyik legnagyobb csodája: egy épségben fennmaradt első generációs music hall.

A Wilton’s pub volt eredetileg, Prince of Denmarknak hívták, és leginkább matrózok látogatták. Amikor kitört a music hall láz, egy John Wilton nevű vállalkozó vette meg, és bővítette ki a helyet. A Wilton’s Music Hall 1853-ban nyílt meg, és rövidesen annyira népszerű lett, hogy tovább tudott terjeszkedni. Wilton felvásárolt pár szomszédos házat, és 1859 márciusában megnyitotta új, grandiózus hallját, ami „a legcsinosabb terem a városban” jelzőt is megkapta egy újságírótól. A Wiltonsban fellépett a korszak összes énekes sztárja, állítólag még a Kán-Kán is itt debütált Londonban. Sőt, az Az I Never Knew That About London könyv úgy tudja, George Leybourne is itt énekelte először a Champagne Charlie-t. (a Wikipedia szerint a Leeds-i Princess' Concert Hallban volt a jeles premier – tulajdonképpen teljesen mindegy).

1880-ig tartott a fénykor, aztán a környék egyre jobban elszegényedett. A West End-i színházak elszipkázták a jómódú vendégeket, Wilton eladta üzletét. Egy metodista felekezet vette meg, szerencsére arra már nem maradt pénzük, hogy át is alakítsák a belsejét. Valahogy a világháborús bombázásokat is megúszta az épület, amit aztán 1956-tól raktárként használtak. A hatvanas években bontásra volt ítélve, John Betjeman és a Music Hall Társaság lépett közbe a megmentéséért. 1971-ban kapott műemléki védettséget, azóta biztonságban van. A helyet napjainkban a Wiltons Music Hall Alapítvány üzemelteti, színházi előadások, kabarék, koncertek vannak műsoron. Érdekes a hely, mert igazából csak a nagyterem van felújítva, a többi helyiségben csupasz, vakolatlan a fal. De biztos így trendi, gondolom én. Ha nincs előadás, akkor is érdemes eljönni ide – a Mahogany bár úgyis nyitva van. Ahogy nyitva volt 1853-ban is.

A Wilton’s olyan hely, ami akkor is ismerős, ha nem jártál még ott soha. Belülről már biztos mindenki látta, filmvásznon legalábbis. Charlie Chaplinről 1992-ben készült életrajzi film, Robert Downey Jr főszereplésével, amiben két music hall jelenet is van – az egyiket a Wilton’sban, a másikat a – szintén még hírmondónak megmaradt - Hackney Empire-ben vették fel. Szerepelt az 1968-as Isadorában és a 2011-ben készült Sherlock Holmesban is. Tulajdonképpen, ha egy viktoriánus színpad kell egy filmbe, ezt mutatják - az Imdb-kereső 17 filmcímet ad ki. És itt forgatták a Frankie Goes to Hollywood botrányos Relax videóját 1983-ban, amit aztán a BBC betiltott.

Hitler a falon

A Cable Streeten, a Wiltonstól úgy tíz perc sétára van London talán leghíresebb falfestménye, a Cable Street Mural.

A korábban már említett Sir Oswald Mosley-nak 1936 októberében az a remek ötlete támadt, hogy feketeingeseivel masírozgat egy kicsit az East Enden, bemutatkozik a bevándorlóknak, zsidóknak, kommunistáknak és anarchistáknak. Ismerjük meg egymást! Természetesen balhé lett az esetből, mert ugye készült a másik fél is, barikádokat emeltek, ment a No Pasaran!, meg minden, ahogy az ilyenkor már lenni szokott. Még az ír dokkmunkások is beszálltak kicsit verekedni. Végül a kivezényelt rendőrök vetettek véget a dzsemborinak.

Az 1980-as években készült, és ma is nagyon jó állapotban lévő freskó ennek a csatának állít emléket. Van rajta minden, lovas rendőrök, repülő Molotov-koktél, sarló-kalapácsos zászló, és atlétatrikós Adolf Hitler, mi kell még?! A felvonulás eredménye egyébként az lett, hogy hamarosan megszületett a Public Order Act (közrendvédelmi törvény), amely betiltotta az egyenruhás menetelgetést.

Egy kezdő amerikai, valami Paul Simon

Ha még tovább megyünk a Cable Streeten eljutunk a Shadwell állomásig. Van ott egy régi háztömb, a Dellow House, amiben tanácsi lakások voltak még a hatvanas években. Egyikben lakott egy Judith Piepe nevű német emigráns nő, aki szállást adott egyszerű, csóró zenészeknek. Sokan megfordultak nála, egyiküket, egy kicsi amerikai fickót Paul Simonnak hívták. (Érdekes tény, számunkra legalábbis, hogy az énekes nagyapja még a Monarchiában született, Bécsben volt úri szabó, onnan vándorolt ki Amerikába az 1900-as évek elején).

Paul Simon 1964-ben, 22 évesen költözött Angliába, hogy ott próbáljon karriert csinálni, mert Amerika (akkor még) túl nagy falatnak tűnt számára. Folk klubokban, kávéházakban zenélgetett, változó sikerrel. (Azért képzeljük el, milyen lehetett, amikor Paul Simon még hellyel-közzel egy senki volt, bárki meghívhatta koncert után. „Gyere haver, ez egész jó volt, iszol valamit?”). Összeszedett egy helyi tinédzsercsajt is Londonban, a bölcsészlány kinézetű Kathy Chittyt, aki jegyszedő volt az egyik klubban. Első lemeze, az Angliában felvett 1965-ös Paul Simon Songbook borítóján is közös fotójuk szerepel. A lemez nyolcadik száma, a Kathy’s Song értelemszerűen róla szól, de másik korai számát, a Homeward Boundot is ő ihlette. Egyik vidéki turnéja során született a dal, miközben a Widnes-i pályaudvaron várta a vonatot, ami hazaviszi hozzá. Az észak-angol kisváros vasútállomásán emléktábla hirdeti büszkén, hogy Paul Simon itt írta a számot. Csak azt nem írták hozzá, amit évekkel később nyilatkozott a zenész: „Ha voltál egyszer is Widnes-ben, akkor tudod, miért vártam már, hogy húzhassak vissza Londonba, amilyen gyorsan csak lehet.”

Amikor a Sound of Silence végre meghozta a sikert, Paul és Kitty szakítottak. A zenész visszament Amerikába, Kathy maradt Angliában. Már nem volt vele, amikor szupersztár lett. De az egyik legszebb Simon & Garfunkel-dalba, az 1968-as Americába becsempészte a szerző egykori múzsáját. Paul Simon aztán eladott vagy 60 millió lemezt, nyert 12 Grammy díjat és háromszor házasodott, egyik felesége Carrie „Leia hercegnő” Fisher volt. Kathy férjhez ment és hétköznapi életet élt, ma már nagymama, egy walesi falucskában lakik.

És elmondhatja magáról, hogy az egyetlen nő, aki Paul Simon lemezborítón szerepelt.

A Royal Oak, az East End-i hipszter pub

A Columbia Road-i Royal Oak nincs annyira közel a Wiltonshoz, de válasszuk mégis ezt a helyet, mert van, amiben hasonlítanak. Míg a Wiltonsban kosztümös filmek színházi jeleneteit forgatják, a Royal Oakot akkor veszik elő, ha kell a BBC-nek egy autentikus East End-i pub. Ami most is úgy néz ki, mint ötven, száz évvel ezelőtt. Felbukkan a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című filmben, mutatják a Kray fivérekről szóló moziban és látható a Goodnight Sweatheart című tévés sorozatban is, többek között.

A Royal Oak egy régi, tipikus Truman pub. Ezeket már messziről meg lehet ismerni jellegzetes csempéikről, tégláikról, kicsit szigorú, robosztus külsejükről (na jó, meg arról, hogy a házfalon általában óriási betűkkel van kiírva, hogy Truman, Hanbury, Buxton & Co. Ltd.). A Truman pubok ha jól néznek ki, akkor nagyon jól néznek ki, különösen azok, amik a húszas években épültek, egy bizonyos A. E. Sewell tervei alapján. A Columbia Road végén is van egy régi Truman, a zöldcsempés Birdcage, annak még eredeti Truman lámpái is megvannak. Kelet-Londonban akad még pár ilyen kocsma. Az 1666-ban alapított cégnek ez volt a fő területe, főzdéjük is a Brick Lane-en üzemelt. A Truman-biznisz szépen gyarapodott, 1873 körül már a világ legnagyobb sörüzemének számított. Aztán szép lassan elmúlt a dicsőség, nem bírták a versenyt a láger sörökkel, meg az olcsóbb külföldi importtal. 1989-ben zárt be véglegesen a Truman sörfőzde - legalábbis tavaly őszig úgy tűnt. Két londoni üzletember megvette a márkanevet és most fel akarja éleszteni a birodalmat. 2013 szeptemberében megnyílt egy új Truman-főzde, és pár helyen már kapni is a termékeit. Hát, majd meglátjuk.

A Columbia Roaddal amúgy az a helyzet, hogy oda csak vasárnap érdemes menni. Akkor van a virágpiac, akkor nyitnak ki a környező kis csecsebecse boltok, akkor él és nyüzsög a környék. Amikor én megyek a Royal Oak-ba, pont hétfő van. Délután fél 4-kor még zárva a hely. Látom, hogy bent matat a csapos, bekopogok az ablakon, hogy mi van, mondja, hogy nézzek vissza 4 körül. Hát, rendben.

Hogy elüssem az időt, elmegyek pár utcával arrébb, a Hackney Road-on lévő Premises kávézóba. Ami mostanában menő helynek számít (de legalábbis 4 éve még biztos menő volt, amikor az Observer a világ 50 legcoolabb kajáldája közé sorolta). Ez igazából egy stúdió kávézója, a honlapon egész csinos lista van, milyen sztárok fordultak meg itt az elmúlt 25 évben Marianne Faithfulltól kezdve Nile Rodgersen és Amy Winehouseon át az Arctic Monkeysig. Persze, ha valaki nem nézi meg a honlapot, az is rögtön megtudja ezt: a falat végig bekeretezett, aláírt képek borítják. Little Boots itt ette a legfinomabb stir fryt a világon, Hugh Masakela mindig vissza fog térni ide, a Magic Numbers csak simán köszöni szépen, és így tovább. Meg akarom nézni a stúdiókat is, de mindegyikben felvétel van, így csak a folyosóig jutok, egy táblán ki van szépen írva, ki van bent most éppen. Sajnos egyik előadóról sem hallottam még, így nem várom meg, hogy kijöjjön a The Kills vagy Emma Divine kávézni egyet. Viszont az legalább kiderül, hogy magyar az egyik felszolgáló lány. Viktória Maglódról érkezett, nagyon csinos, és jól érzi itt magát.

Négykor viszont a Royal Oak tényleg kinyit, és végre megihatok egy sört. Én vagyok az egyetlen vendég. Leülök egy asztalhoz és nézelődök. Hipszter-lesen vagyok. Úgy hírlik, ide jár az összes kelet-londoni menő csávó, hip-kid, it girl és cool-arc, meg olyan hipszter-hírességek, mint Alexa Chung vagy Alex Turner. És mindig akkora nyomor van, hogy meg sem lehet mozdulni a helyen.

Várok, várok, fürkészem a bejárati ajtót, de a trendiknek híre-hamva sincs! Úgy látszik, nem hétfőn négykor kell idejönni, aki ilyet akar látni. Ilyenkor még biztos ügyes-bajos hipszter dolgaikat intézik a városban. A fiatal csapos gyerek cuccai viszont tényleg divatosak – voltak úgy 1991 körül. Rémlik, hogy akkoriban voltak menők úgy 15 percig ezek a grebo zenekarok, mint a Ned’s Atomic Dustbin, a Pop Will Eat Itself vagy a Wonderstuff, akik ilyen ruhákban nyomultak. Nekem legalábbis ez ugrik be a baseballsapka, fekete csőfarmer, kockás flanel ing, sportcipő szettről, amit visel. Persze, ki tudja, lehet, hogy pont ebben a 15 percben jött vissza épp megint a stílus, nem tudom én már ezt követni.

Szóval, a Royal Oak olyan kihalt, mint az utca, de legalább normálisan körül tudok nézni a helyen. Nem tudom, milyen lehet péntek, szombat este, meg persze vasárnap, amikor nagyon pörög, de így üresen kifejezetten kellemes. Fent van egy jól kinéző étterem, ott más a menü, mint a lenti bárban, jóval modernebb, európaibb, divatosabb, nyilván, hogy gasztro-pubnak is hívhassa magát a hely. Nekem azért a lenti ivó az érdekes. Semmi különös, sötétbarna faoszlopok, fapadló és faburkolat, egyszerű, rusztikus berendezés, még szőnyeg sincs. Egy középső, táskaakasztós pult szolgálja ki az egészet, szép az art deco mennyezet és homályos lámpák. A sörválaszték nem túl különös, borban már valamivel erősebbek, télen még forralt cidert is árulnák. Olyan típusú hely, ami valahogy mindig kicsit sötét vagy félhomályos, bárhogy is süt kint a nap. És van valami öreges, kicsit proli fílingje, ami külön jó egy olyan környéken, ahol csupa ilyen csinoska, arty cuccokat áruló kreatív bolt van, olyan nevekkel, mint Glitterati, StART Space, A Portuguese Love Affair vagy Gogo Yoga.

Kövesd a Victorianát, és olvasd el az első évad bejegyzéseit itt!



victoriana

blogavatar

Kultúra, történelem, kocsma és popzene Londonban. Ez a Victoriana.

Facebook

Követők

puskar victoriana Fábián Titusz luckygirl

Hirdetés