OLVASTAD MÁR?
 
Annyira rondának találta, hogy brandyt hozatott magának
Greenwich és Deptford két szomszédos városrész Kelet-Londonban, a Temze partján. Greenwich a híresebb, csinosabb, mutatósabb, turistásabb, a szürke kis Deptford az árnyékában él. Nem volt mindig így. Ötszáz évvel ezelőtt még Deptford volt a fontosabb. És...
 
Sajnos, tegnap leszakadt a fél mennyezet
Marx kezdte, Ho Si Minh pedig egyike volt, aki folytatta - de aki nélkül nincs kommunizmus, az Vladimir Iljics Lenin. Neki sem maradt ki London. 1902 és 1911 között hatszor járt itt, egy időben itt is élt.
 
Vörös London
Furcsa belegondolni, de az imperialista Anglia fővárosa valójában a kommunizmus spirituális otthona is volt egyben. Tulajdonképpen az egész mozgalom a viktoriánus Londonból indult. Itt alakult meg 1847-ben a Kommunisták Szövetsége. Itt született meg a Kommunista...

Pár perce még a szobában voltak

0 Komment
0 Reblog

Spitalfields és környéke mindig nagy emigránsmágnes volt. Az 1800-as években a zsidók jöttek (kereskedni), a múlt században meg a bangladesiek (curryt főzni). De először a francia hugenották voltak itt. Ők a katolikusok elől menekültek (miután XIV. Lajos visszavonta a nantes-i ediktumot) és szőtték a selymet. És egy időben elég jól ment nekik. Tőlük vásárolt az arisztokrácia, még Viktória királynő menyegzői ruhája is helyi műhelyben készült. Aztán megváltoztak az idők, jöttek a gépek meg az olcsó importselyem külföldről. Az egykor gazdag környék pedig egyre inkább kezdett hasonlítani egy nyomornegyedre. A kézzel szövő mesterek elszegényedtek, majd eltűntek, ma már csak pár utcanév – Fournier Street, Fashion Street, Nantes Place, Silk Street - őrzi emléküket.

Itt van a XVII. században alapított Old Spitalfields Market is, ami amolyan ellen-Camden. Szép viktoriánus épületben lehet vásárolgatni divatos, elegáns csecsebecséket, antik tárgyakat, dizájncuccokat. Nincsenek kamu-Martenst áruló boltok és nem jön szembe egyetlen kibergót sem. Két utcával arrébb, a Folgate Streeten található a Dennis Severs House.

Dennis Severs amerikai művész a hetvenes években vette meg az akkor 250 éves György-korabeli házat. Nyilván nem is került sokba, Spitalfields harminc éve még korántsem volt trendi környék. Húsz éven át lakott itt, és hát nem unatkozott: mind a 10 szobát aprólékosan átalakította korabeli bútorokkal és tárgyakkal, egyfajta történelmi időkapszulává. Bolhapiacokról, régiségboltokból, innen-onnan szedte össze a berendezést, volt, amit ő maga készített. Nehéz meghatározni, mi is ez pontosan. Nem múzeum, ez ellen az alkotó is mindig tiltakozott, inkább valami félúton a művészeti installáció és a „háromdimenziós történelmi regény” között. Van, aki színészek nélküli színháznak hívja. De tényleg olyan, hogy irkálhatok itt bármit, ezt elsősorban látni kell.

(Amúgy furcsa egy fazon lehetett ez a Severs. A napfényes, pálmafás, Beach Boys-os Kaliforniában élt, de a komor és szürke Angliába vágyott. „Egy olyan házat akartam, amiben szellemek laknak. Ha itt kinézek az ablakon, csak úszómedencéket látok” – nyilatkozta egyszer.)

A koncepció szerint a Jervis (vagy Gervais) család, egy hugenotta selyemkészítő família lakik itt, az ő életüket, sorsukat mutatja be a tíz szoba, 1725-től az első világháborúig. Ahogy haladunk felfelé, helyiségenként változik a szín, mindig egy újabb generáció hétköznapjaiba pillantunk bele. És minden szoba olyan, mint egy aprólékosan megfestett csendélet. A pincében kezdődik a túra, hogy aztán a konyhán, az ebédlőn, nappalin és szivarszobán eljussunk az emeleti hálókig. Az ágy nincs bevetve, a kandallóban pislákol a tűz, félig elfogyasztott reggeli a tányérokon, paróka a szék támláján, és különféle szagok mindenfelé – mintha a lakók csak percekkel ezelőtt távoztak volna. Villany nincs (ugye akkoriban még nem is volt), csak gyertyák és kandallók adnak fényt, meg az ablakok persze, legalábbis nappal. Időnként beszédfoszlány-, lépéskoppanás- és harangzúgás effektek teszik még atmoszférikusabbá az élményt.

Az egyik szobában az előző este parti volt. És még nem raktak rendet. Szék feldőlve, dohánydarabok a padlón, az asztalon a pohár mellett a kiloccsant bor foltja is látszik. A kandalló fölött pedig ott lóg egy William Hogarth-festmény, amelyről Severs kreálta a jelenetet. A képen ugyanezt látjuk, csak még a részeg emberek is ott vannak.

A földszinti étkező nagyon gazdag, az emeleti szobák még inkább, mire felérünk az utolsó két szobába, már szakadozik a mennyezet, rongyos a szőnyeg, lógnak a mosott ruhák a plafonról, szegénység árad a falakból. A család elvesztette vagyonát, a legfelső szintet már kiadták szintén csóró bérlőknek.

Beszélni nem szabad, csendben és tárlatvezető nélkül kell végigjárni a szobákat. Sehol nincs kiírva, mi micsoda, a házat mindenkinek magának kell felfedeznie. „Látod vagy nem látod” – szól a ház mottója, és az egyes szobákban Severs üzenetei próbálják irányítani a látogatókat. Néha már kicsit idegesítő stílusban, hogy ne vesszenek el a részletekben, az egésznek a lényegét lássák. Fotózni nem lehet, ahogy nincs múzeum shop és café sem, természetesen.

Hát ennyit a Dennis Severs-házról, és arról, milyen volt az élet Spitalfieldsben annak idején. Jöjjön a kötelező popszám. Ha már volt szó zsidókról, bengáliakról és franciákról, következzen egy spanyol, Juan Zelada Breakfast in Spitalfields című szerzeményével (lent). Nem ez a legjobb szám a környékről, a Madness Liberty of the Norton Folgate című dala jobb és hitelesebb is (fent). Ennek viszont van rendes klipje, benne pár jó kép Spitalfieldsről.

Pride of Spitalfields, 3 Heneage Street, Spitalfields

Kocsmaként adja magát a közeli Ten Bells, ami Hasfelmetsző Jack miatt híres. A sorozatgyilkos itt nézte ki magának szerencsétlen, ginfüggő prostituáltjait. Nincs nélküle Jack The Ripper-turistaséta! Szerepel a Pokolból című filmben is, itt iszik Johnny Depp Mary Jane Kellyvel, a későbbi ötödik áldozattal. (A trailerben 0:34-nél bukkan fel. Csak az mondjuk nem az igazi Ten Bells, a filmet Prágában forgatták).

Tényleg, ha már gin: Hasfelmetsző Jack idejében is népszerű ital volt, de száz évvel korábban valóságos gin-őrület tombolt Londonban. Az 1700-as években az angolok háborúban álltak Franciaországgal. A kormány védeni akarta a gazdaságot, súlyos vámokat rótt ki a külföldi termékekre, hiánycikk lett a francia brandy is. Jött helyette a hazai gin. Házi lepárlásra bárki engedélyt kaphatott, adó alig volt rajta. És gyakorlatilag semmi nem szabályozta, mit adnak el a vásárlóknak. Mindjárt lett piaca a sörfőzésre alkalmatlan, gagyi gabonának is – gin készült belőle, amit boróka helyett mérgező terpentinnel ízesítettek. A pancsolt gin olcsó volt és pillanatok alatt fejbe vágta az embert. „Egy pennyért berúgsz, kettőért már hullarészeg vagy”- szólt a korabeli hirdetés. Hamarosan rajta volt a fél ország, főleg az alsóbb néposztályok. Előbb ginboltokban árulták az italt, később ginházak, majd ginpaloták nyíltak (ezek is kocsmák voltak, csak szebb nevük volt), aztán már mindenütt kapható volt. A lakosság reggeltől-estig részegen támolygott és mindenkinek elment a maradék agya is. Az emberek szó szerint bármire képesek voltak, hogy ginhez jussanak.

A züllés, a bűn és a halálozás aztán már olyan méreteket öltött, hogy törvénnyel kellett szabályozni az ital kereskedelmét. Ekkor utcai zavargások törtek ki. Végül az 1751-es Gin törvény tett rendet. Nem kaphatott mindenki engedélyt, a szeszfőzők csak bejegyzett kereskedőknek adhatták el az italt. Persze komoly kampány is folyt, hogy visszaszorítsak a fogyasztást. Ennek legbájosabb példája minden bizonnyal a fentebb már említett William Hogarth Sör utca és Gin köz című rézmetszete. A Sör utcában mindenki happy és mindenkinek jól megy, a Gin köz viszont maga az infernó.

De térjünk vissza a híres Ten Bellshez, ahol ma már se olcsó gint, se olcsó prostit nem kapni. Kicsi hely, régebben kifejezetten lepukkant volt, csak a csempékről lehetett sejteni, egykor hogy nézhetett ki. Felújítva egy fokkal szebb, de azért annyira nem jó kocsma. Tele van hipszterekkel meg Hasfelmetsző Jack-rajongókkal. Érdemes pár utcát arrébb menni a Pride of Spitalfieldsbe. Útközben megnézhetünk pár hellyel-közzel épségben maradt 18 századi épületsort. A szűk és rideg Wilkes Street szürkületben már annyira dickensi, azon se lepődnék meg, ha Bill Sikes bukkanna elő hirtelen egy kapualjból. Ő szerencsére csak regényben létezik. De amikor kilépünk a Severs-házból, a szomszéd utcában épp a művészettörténész tévés személyiség, Dan Cruickshankba botlunk. Mutogat egy házra és magyarázza a György-korabeli építészetet egyetemi hallgatóknak. A környéken lakik és elég sokat tett azért, hogy a régi, klasszikus Spitalfieldsből maradjon valami az utókornak.

A Pride of Spitalfields a divatos Brick Lane egyik mellékutcájában van, és az a jó benne, hogy egyáltalán nem menő hely. Hanem egy kicsi, ütött-kopott, klasszikus East End-i csehó, vicces helyi fazonokkal. Tényleg picurka, össz-vissz két L-alakban elhelyezkedő helyiségből áll. A választék elég jó, Sharp’s Doom Bar, Brewer’s Gold, Fuller’s ESB, London Pride meg ilyenek, ráadásul a környékhez képest nem is drága. A falon fekete-fehér fotók a régi East Endről, vörös plüssülések, a sarokban pianínó. Rendben van a zene is, a northern soultól a southern soulig tartó dalfolyamot csak néha akasztja meg egy kis Queen vagy Franz Ferdinand.

A pultos néninek mindenki „darling”, és mindenkit „ezer éve nem látott”. (Gondolom, ez azt jelenti, hogy három napja nem volt itt). És rajtunk kívül mindenkit személyesen ismer, de egyből leül hozzánk is beszélgetni. A téma persze Lenny, a pub macskája, akit lefotóztam. Lenny sajnos dagi, mert el van kényeztetve, mindenki süteményt hoz neki. Kilenc éve került ide egy menhelyről, nagyon jól érzi magát, csak akkor bújik a kandalló mögé, ha bejön egy kutya. De több édességet ma már nem kap, mert dagi. „Ő itt a sztár” – bólogat nagy bölcsen egy kopaszodó, idős bácsi a másik asztalnál. Látszik, hogy ezzel Lenny is tisztában van. Felugrik a bárszékre, ott nyalogatja magát, aztán végigsétál a bárpulton, majd átmászik egy másik fotelbe. Senkit nem zavar, hogy minden ülés csupa macskaszőr.

És tök jó pubszag van.


Kövesd a Victorianát a Facebookon is!

victoriana

blogavatar

Kultúra, történelem, kocsma és popzene Londonban. Ez a Victoriana.

Facebook

Követők

puskar victoriana Fábián Titusz luckygirl

Hirdetés